Paula Hawkins: A lány a vonaton

Sziasztok, könyvmolyok!

A minap éppen lomtárazgattam a laptopomon a régi írásim és cikkeim között, mikor megtaláltam ezt a közel negyed éves kritikát. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, s úgy gondoltam méltó helye lenne a blogon, így kikerült.

Arra viszont - a félreértések elkerülése végett - szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy az alábbi vélemény már az első mondatától kezdve erősen spoiler veszélyes, így csak akkor olvassátok el, ha ez titeket nem zavar! Ha pdf formátumban szeretnéd elolvasni a könyvet, akkor ezen a linken megtalálod.

Jó olvasgatást kívánok, Tiszián

Paula Hawkins: The girl on the train

A lány a vonaton

Ritkaság, ​hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye. 2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Christie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet. 

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

***

Az egész történet egy furcsa kezdéssel indít, ami talán csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet:

„Egy bajt jelez, kettő reményt, három leányt… Három leányt. Három leányt. Elakadok a háromnál, egyszerűen nem tudom folytatni. A fejem hangokkal van tele, a szám vérrel. Három leányt. Hallom őket, a szarkákat, kinevetnek, gúnyolódnak velem, érdes cserregéssel. Vész. Vészt jeleznek. Már látom is őket, a nap elsötétül. Nem a madaraktól, valami mástól. Kitakarja a napot. Valaki jön. Valaki beszél hozzám. Látod? Látod, mire kényszerítesz?” Ennek eredetére a későbbiekben rá is bukkantam. A könyv szerint van ez a bugyuta kis kiszámoló a szarkákról: Egy bajt jelez, kettő reményt, három leányt, négy meg legényt, öt ezüstöt, hat aranyat, hét pedig titkot, mely titok is marad. Szóval ezzel indítunk, és a könyv tartogat még meglepetéseket. Na, de csak szépen sorjában.

Ahogy az az előző versikéből is kiderül, van „három leány”. Én legalábbis ezzel azonosítottam azt, hogy három nő narrálja a történetet.

Adott a főszereplő, Rachel, aki vonattal ingázik az otthona, Ashbury és a munkahelye, London között. Ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy a harmincas nő az egyetemről megismert barátnőjénél, Cathy-nél lakik, ám rendszeresen kiborítja őt (Cathy-t) azzal, hogy részegen állít haza, lehányja a szőnyegét stb. Ráadásul már rég nincs munkája, csak azért jár be Londonba és üti el az időt, hogy Cathy ne tudja meg, hogy kirúgták. Rachel élete szánalmas, - ahogy ezt milliószor megjegyzi a történet során. 😤Legnagyobb problémája, hogy volt férje, Tom egykor újra szerelmes lett egy Anna nevű nőbe. Mikor elvált Tom-tól, a férfi kifizette őt, de a házat megtartotta, és most ott él az új nővel, és a kislányukkal. Rachel pedig minden nap ott vonatozik el a szeretett ház előtt, belelátva a férje életébe, akibe nem mellesleg még mindig szerelmes. Néggyel Tom és az új nő, Anna háza (ami egykor Tom és Rachel háza volt) mellett áll egy ugyanolyan kialakítású viktoriánus ház, amelyet Rachel szintén mindennap lát. Itt él egy gyönyörű nő, és férje, mindketten annyi idősek, mint Rachel. A nő pedig csodálja őket, mindazért, amit lát a vonat ablakából. A párt – mivel csak a vonat ablakából ismeri őket – elnevezi Jess-nek és Jason-nek, s ahogy mindennap látja, hogy miket csinálnak, már-már tökéletesnek gondolja a kapcsolatukat. Azonban egyik napról a másikra Jess, akiről Rachel megtudja, hogy valójában Megan-nek hívják, eltűnik. A férjét, Jason-t – valójában Scott-ot – gyanúsítják az esettel kapcsolatban. És ha ez még nem lenne elég, Rachel, Megan eltűnésének napján ott járt a környéken, de nem emlékszik belőle semmire, mert (megint) teljesen részeg volt. Aztán elkezdenek visszajönni az emlékei. 💥

Ez a három nő, Rachel, Megan és Anna mesélik el a történetüket, ami összefügg – Megan eltűnése óta pedig szinte összefonódik.

A legtöbbet Rachel mesél, s ezután néha betekintést kapunk Megan életéről is, aki hatalmas traumán ment keresztül: elveszítette a bátyját, aki a világot jelentette számára, ezért elszökött otthonról és odaköltözött egy Mac nevű fickóhoz, akivel sok hülyeséget csináltak. Mint azt később megtudjuk, a nőnek születik így egy kislánya, Libby, akit nem terveztek Mac-kel. Otthon szülte meg, és egészen pár hónapos koráig nevelte a kislányt, de egy Mac-kel való veszekedés után, hogy lenyugodjon, befeküdt a kádba a kisgyerekkel. Megan elaludt, Libby pedig vízbe fulladt. Megan nem tudja ezt elmondani senkinek és már egyszerűen nem tud meglenni a minden szempontból tökéletes férje, Scott mellett.

Nekem személy szerint Rachel része már néhol elég unalmas volt. (Bár az egész könyv nagyon vontatott volt. 😶) Semmi izgalmas nem volt benne, és az a nő csak ivott. Mindig. Ha vidám volt, ha szomorú, Rachel ivott. Tudom, hogy a karaktere így lett megformálva, tulajdonképpen egy lelki roncs, de lehetett volna valami izgalmat vinni bele

Anna, a kiegyensúlyozott feleség, és családanya szerepében tetszeleg, az ő részeiben csak Rachel-t szidta, és Rachel-t szidta, meg Rachel-t szidta, oh, és talán még… Rachel-t szidta (hehe :D). Aztán kezdett olyan érzésem lenni, hogy fél a férje exétől.

A történet vége felé már kezd kiderülni (végre!), miért fonódott össze a három nő sorsa.

SPOILER ALERT: Rachel ugye kétségbeesetten próbálja visszahívni az emlékeit Megan eltűnésének éjszakájáról. Az egyik emlékezetfoszlány vezet a másikhoz. Végül rájön, hogy majdnem mindenre emlékszik arról az éjszakáról, amikor eltűnt, és kulcsfontosságú szereplővé válik az ügyben. Visszaemlékezik, hogy Tom és egy nő beszálltak a kocsiba. Eddig Rachel azt hitte, az a nő Anna volt. De nem ő volt, hanem Megan. (ekkor reméltem, lesz benne valami hatalmas csavar, a gyilkos személyét illetően) Megan eltűnésének éjszakáján, ahogy azt megtudjuk, Megan találkozik Tom-mal, Rachel exférjével, Anna jelenlegi férjével, ugyanis Megan-nak és Tom-nak viszonya volt. Megan pedig terhes lett, s mivel úgy gondolta a baba Tom-tól van, meg akarta vele beszélni. Ám Tom állítása szerint „véletlenül” fejen dobta egy kővel, aki így annyira vérzett, hogy végül csak megkönnyítette Megan halálát, majd eltemette. Anna részeiből kiderül, hogy a férje és Rachel exférje profi hazudozó. Ahogy sejtettem. 😈Ráadásul Tom egyfolytában próbál segíteni Rachel-nek, hogy távol tartsa magát Scott-tól, és a Megan-os ügytől. Természetesen nem azért, mert annyira aggódik érte. Azért teszi, mert tudja, hogy Rachel vissza tud emlékezni, ha kell. És lám-lám, kiderül, hogy ő, Tom, volt a gyilkos. 😎END OF SPOILER. 

A szereplők közül senkivel sem tudtam egy hullámhosszra kerülni, ám el kell ismernem, hogy a könyv karakterei nagyon jól kidolgozottak, a háttérsztorijaik jól kitaláltak és ötletes volt a három szemszögű történetvezetés is. Az elbeszélés módja az én ízlésemhez képest túl lassú (nem is lassú, egyszerűen áll!), idegesítőnek tartom a lassan haladós sztorikat. Igazából nem szeretek negatív kritikát írni, mert hát ki vagyok én, hogy kritizáljak (ráadásul negatívan) egy befejezett, megírt, kiadott könyvet? Ugyanakkor néha jólesik kiírni magamból, ha nem tetszik valami. Például, hogy ezt, hogyan hasonlították a Holtodiglan-hoz, vagy a Gone Girl-höz?
A regény stílusát leginkább a pszichológia thiller kategóriába tudnám besorolni, sok volt benne a lélektani kérdés, ez az egyetlen, ami megfogott benne, sajnos.

Egy nagyon tanulságos kis idézet van a könyvben viszont, szóval ezek lenne az én végszavam: ne feledjétek, „az élet nem bekezdés, a halál pedig nem zárójel!”

1 pont