2018. július 11., szerda

Tea Book Tag

Kedves könyvmolyok!

Az alábbi, Tea Book taget még tavaly kaptam egy drága bloggerinától, - akit személyesen is ismerek, de sajnos azóta már nem blogol – és itt az ideje, hogy végre kitöltsem, ha már ilyen régóta porosodik a laptopom egyik távoli mappájában. Figyelem! Az alábbí írások NEM spoiler-mentesek, és pontos cselekményleírást is tartalmazhatnak. Ezért mindenki csak saját felelősségre olvassa.

Kellemes olvasást, Tiszián



Tea book tag
 • • • • • • • • • • • • • • • • 

Instant Tea - A legrövidebb könyv, amit mostanában olvastál:
Henrik Ibsen: Ha mi, holtak, feltámadunk

Eredetileg A vadkacsát szerettem volna elolvasni Ibsentől, viszont amikor kikölcsönöztem egy több művét is tartalmazó kötetet a könyvtárból, valamiért ezen a címe akadt meg a szemem és végül valamiért inkább ezt olvastam el, de nem bántam meg.
„A mester” 1899-ben írt „drámai epilógusa” valójában csak a formájára nézve drámai mű, ha a lényegét vesszük, akkor inkább lírai költemény: a művészetért önmagát feláldozó ember tragikus csalódásának a kifejezése.
A korosodó Rubek professzor, a híres szobrász és fiatal felesége, Maja már nem szereti egymást. Maja a saját jövőjét a vad vadásszá vált Ulfhejm földbirtokosban véli megtalálni; férje jövője legsikeresebb szobrának egykori modellje, a feledés vagy a nemlét homályából elősejlő Irenéhez kanyarodik vissza. Bármerre is indulnak azonban, egyetlen dolog hiányzik belőlük az úton: a cselekvő szeretet.
„Ha mi, holtak, feltámadunk… – azt látjuk, hogy sohasem éltünk.” 👀💔Az ember a halállal szembesülve érti meg, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna. Mert szeretet nélkül holtnak érzi magát az ember. Igazán szeretni egyet jelent a „feltámadással”.

Zöld tea - Egy könyv zöld borítóval:
John Green: Teknősök végtelen sora

Valahogy mindig nehéz dolgom van, ha John Green könyvet veszek a kezembe. Hol nagyon tetszik, hol pedig egyáltalán nem szeretem. Ez most valahogy a kettő között volt. A stílus a már eddig megszokott volt, kicsit zavaros, nehezen követhető, középpontban egy pszichés betegséggel, most főként a szorongással. 
Azonban számomra unalmas volt. Valahogy nem tudtam kiismerni egyetlen szereplőt sem, és néhol azt éreztem, hogy a cselekmény is hiányzik, csak egy zavaros leírás az egész és nem is történik semmi.


Forró citromos tea mézzel - Egy könyv, ami átmelengeti a lelked:
Ava Dellaira: Kedves halottak!

Kedves Halottak! alapkoncepciója nagyon izgalmas. Főszereplőnk, jelen esetben Laurel leveleket kezd írni olyan halottaknak címezve, akikre valamilyen szempontból felnéz, akiknek a halálát éppoly hiábavalónak tartja, mint saját nővére halálát. Laurel May személyében elvesztette a lelkitársát, aki varázslatot csempészett a mindennapokba, aki megvédte őt az éjjeli árnyaktól és aki sokszor anyukája helyett anyukája volt. Laurel jelen volt a balesetnél, ezért hibásnak érzi magát, amiért nem tudta megmenteni egyetlen nővérét. A nővér halála után a család még több darabra hullik.
Akkor találtam rá erre a műre, amikor valami könnyed kis olvasmányt akartam, de valami mást, mint eddig. Könnyűt szerettem volna, limonádé-jellegűt, amit gyorsan el tudok olvasni, s nem kell gondolkoznom a cselekmény részletein. Hogy mit kaptam? Egy kincset. Ez a könyv nem csak hogy átmelengeti a lelked, de többször megszúrja, összenyomja, darabjaira tépi, majd összeragasztja, még párszor összetöri, de végül egy olyan felejthetetlen élményt ad, amit sohasem fogok elfelejteni, amíg élek. 💝💥



Ötórai tea - Egy könyv, amit angolul, vagy más idegennyelven olvastál:
Karen M. Mcmanus: One of Us is Lying

Ez a történet középiskolai környezetbe kalauzol minket, egyből egy olyan szituációba, ahol öt diák, Bronwyn, Addy, Cooper, Nate és Simon iskola utáni büntetésbe kerül a házirend megszegése miatt. A fülszöveg elárulja, hogy közülük csak négyen hagyják el élve az iskola falait, Simon ugyanis rejtélyes körülmények között meghal a büntetés ideje alatt. Halálhíre futófűzként terjed az iskolában felbujtva a diákok hétköznapjait. Amint a hír eléri a médiát és a rendőrséget, azonnal nyomozás veszi kezdetét. Így kerül reflektorfénybe a másik négy diák, akikkel Simon egy tanteremben ült a halál bekövetkeztekor. Helyzetüket súlyosbítja az a tény, hogy Simon az iskola hírhedt pletykabloggere volt, aki mindenki mocskos kis titkát ismerte, köztük az övékét is. Simon négyük legféltettebb titkát akarta közhírré tenni a halálát megelőző napon. A rendőrség előre eltervezett gyilkosságra gyanakszik, így tehát Bronwyn, Addy, Cooper és Nate elsőszámú gyanúsítottakká válnak.
Angolul olvastam, és nekem tetszett az írónő stílusa, a nyelvezete nem a legegyszerűbb, s nem is a legnehezebb, középfokú nyelvvizsgától már simán olvasható.
Ráadásul október 2.-án megjelenik magyarul is! Már alig várom, hogy elolvashassam! 😁💛


Gyógytea - Egy könyv, amit kényszerből olvastál:
Riley Sager: Három lány

A kényszer nem mindig jelent negatív dolgot! Nem szeretek konkrét könyvet kapni (micsoda hármas alliteráció…) – sokkal inkább preferálom a könyvutalványt - születésnapra, mert fennáll az esélye, hogy esetleg nem tetszik, és ilyen helyzetben nagy csalódás az aktuális olvasmány, a könyv pedig nagyrészt felesleges pénzkidobás az ajándékozónak. Ezért nem örültem, amikor anyukám szülinapomra megvette nekem ezt a könyvet, ismeretlen szerzőtől, ráadásul thriller (a könyvesboltban állítólag kriminek volt besorolva, de ha valaki esetleg krimit keres, akkor ne ezt vegye, mert ez inkább thriller/horror kategóriás szerintem) kategóriában. 
Én direkt utoljára hagytam, mint elolvasandó, de végül, mikor kifogytam a könyvekből, kénytelen voltam elolvasni. A mű viszont nagyon tetszett: érdekes volt, fordulatos és izgalmas, a szerző végig az orromnál fogva vezetett. Nem lett kedvenc, de mindenképpen pozitív olvasási élmény volt!
Feszültséggel teli thriller. Adott három lány, akik külön-külön túlélnek brutális bűncselekményeket. (Főszereplőnk Quincy, aki semmire sem emlékszik a mészárlásból.) 👥👯
Ők lesznek a túlélő lányok, akik soha nem találkoznak egymással. Aztán az egyikük meghal, ami beindítja a cselekményeket. 
A Három lányra maga Stephen King írt ajánlót, s azt kell mondanom, hogy nagyon is igaza volt. Ez egy igazán nagyszerű thriller. A végén akkora bombát robbant az író, hogy az mindenért kárpótol. Zseniális alkotás lett. 


Fekete tea - Egy olyan akciódús könyv, amin nem tudnál elaludni:
James Dashner: Halálkúra

Egy igazán izgalmas, pörgős befejezése volt Az útvesztőnek a Halálkúra, bár a cselekmény egy kicsit összecsapottra sikerült. Mintha az író már nem tudta volna, hogyan is érjen el a végkifejlethez. Ennek ellenére nagyon gyorsan befejeztem, tényleg faltam a sorokat és a könyv utolsó harmadáért tényleg érdemes is volt végigolvasni. Ott indulnak be igazán az események. Az első részében a cél azt hiszem a világ reménytelenségének bemutatása volt. Habár a kutatók sokakat feláldoztak még mindig nincs meg az ellenszer és már senki sem hiszi, hogy egyszer lesz ilyen. Nincs biztonságos hely, a fertőzöttek mindenhol megjelennek és egyetlen céljuk a pusztítás. A szereplőket megint nem kímélte az író, és nagyon sajnáltam némelyiküket. A befejezés pedig, szerencsére, nem az lett, amit vártam. Szerettem ezt a sorozatot!

Jeges tea - Egy hamisítatlan nyári olvasmány:
Balázsi Lili Fanni: Madártej

Léna édesapja külkereskedő, ezért mindig utaznak. A vadóc tizenöt éves lány eddig hét országban végezte az iskoláit. Amikor Dél-Koreába utaznak, úgy dönt, a középiskola hátralévő éveit itt folytatja, nem utazik tovább édesapjával. Az új környezetben fel kell találnia magát: barátságokat köt, és folyton bajba kerül, meglepve ezzel a környezetét.
Új könyv, egy, a könyv megírásakor 15 éves fiatal lánytól. Könnyed nyári olvasmány, bár nincs izgalmas cselekménye, vagy sodró lendülete, de ettől még teljes mértékben élvezhető, és olvasható.


Kalinka szamovár - Egy könyv, amit csak az alkohol tett volna elviselhetőbbé:
Emily Lockhart: Szemfényvesztés



Szörnyű volt, egyszerűen borzalmas. Sosem szeretem teljesen leértékelni a könyveket, mert szerintem nincs jogom ahhoz, hogy lehúzzak egy olyan könyvet, amivel dolgoztak, megírták és elkészült, viszont ez a könyv tényleg rossz. E. Lockhart írónőben eddig egyszer sem csalódtam, viszont ezt valahogy elszúrta, szerintem nem érdemes időt pazarolni erre könyvre.




Az én kihívottaim pedig Moro, Virág, Ginny, és Vivi, lányok, sok szeretettel küldöm nektek, de persze bárki más is viheti, akinek esetleg megtetszik és kedvet érez a kitöltésére. 💭💖

2018. július 6., péntek

Fiona Barton: Az özvegy

Kedves Idetévedt Olvasók!

A diákmunkám mellett most van időm bejegyzést írni, és történeteket fogalmazni, így várhatólag többször fogok nektek cikkeket hozni.
De, visszakanyarodva a mai témához, lehet, hogy már többen találkoztatok Fiona Barton nevével (weboldalát a nevére kattintva érhetitek el), akinek regényei több országban a sikerlisták élére ugrottak. Én is nagyon kíváncsi voltam, vajon tényleg olyan jól ír ez az elsőkönyves írónő, mint ahogy beharangozták, vagy csak mese az egész? Az értékelésemet lejjebb olvashatjátok, illetve az interneten böngészve találtam egy interjút az írónővel, amit itt érhettek el.

Kellemes olvasást kívánok, s még kellemesebb hétvégét Nektek, Tiszián

Fiona Barton: The Widow
Az özvegy

Képtalálat a következÅ‘re: „fiona barton the widow” Képtalálat a következÅ‘re: „fiona barton the widow”

Mind láttuk őt. Glent, a férfit, a szörnyet, ahogy – egy borzalmas bűnügy vádlottjaként – az újságok címoldaláról bámul ránk. 
De mi lehet az asszonnyal, aki a bíróság lépcsőjén vár? Az asszonnyal, aki a férfi mögött áll?

Jean Taylor élete szerencsésen és átlagosan alakult. Szép ház, kedves férj, Glen, aki minden volt, amire valaha vágyott: az ő sármos hercege. Egészen addig, míg az újságokból bárki megtudhatta: a férje minden gaztettre képes szörnyeteg, maga az ördög… 
De Glen most halott. Jean pedig elmond mindent, amit tud.

Fiona Barton első regényét az év legjobban várt könyvei közt emlegette az angol és az amerikai sajtó. És nem hiába. Az özvegy napok alatt felkerült a legfontosabb sikerlistákra, pillanatok alatt lett a Sunday Times és az Amazon bestsellere. Eddig 26 nyelvre fordították le, nálunk a világ legtöbb országát megelőzve jelenik meg.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Nagyon sokféle, és leginkább eltérő véleményt hallottam már Az özvegyről, mire a kezembe került. Példának okáért a könyv fedlapján azonnal szembetaláltam magam a Glamour idézetével, mely szerint „ez a könyv ami kitölti az űrt, amit A lány a vonaton című regény hagyott”. Mivel nekem A lány a vonaton hatalmas csalódás volt, a csali szöveg, miszerint kitölti az űrt, amit a már említett kötet hagyott, egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, nem vártam tőle jobban, hogy olvashassam. Viszont milliószor jobban tetszett, mint az a másik, amit nem akarok még egyszer felemlegetni.
Előzetesben azért megjegyezném, hogy ha valaki netán azért aggódik, mert elöntötte most a könyvpiacot a házastársas-thriller, és nem akar belenyúlni valami teljesen középszerű és közhelyes regénybe, annak ebben az esetben nem kell aggódnia – annyira.

Történetünk kezdetén megismerkedünk magával az özveggyel, Jean Taylorral, aki rögtön megismerteti velünk az alapszituációt: belecsöppenünk egy olyan helyzetbe, amely máris felkelti az olvasó érdeklődését. És elkezdődnek megfogalmazódni a kérdéseink…Vajon mi lehet az oka, hogy ezt a frissen megözvegyült asszonyt ekkora sajtóérdeklődés fogadja? Miért veszi körül ezt a nőt a lenézés és megvetés fojtogató légköre? Ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk, nem csupán Jean szemszögéből látjuk a dolgokat, rögtön utána a riporter nézőpontjával is szembesülünk.
Hamar világossá válik, hogy a sajtóérdeklődés hátterében egy évekkel korábbi eset áll, egy kislány, Bella rejtélyes eltűnése, amely Jean néhai férjéhez, Glen Taylorhoz vezette a nyomozókat. Az eset igencsak felkavaró jellegénél fogva hatalmas felháborodást váltott ki az emberekből, akik közül sokan önjelölt igazságosztó szerepében tetszelegve próbálták megkeseríteni a Taylor család életét folyamatos fenyegetőzéseikkel. Az eset végére azonban évekkel később sem sikerült pontot tenni, addig pedig a kedélyek sem csillapodnak le teljesen. Mindenki tudni szeretné, hogy valójában mi is történt. Az egész ország egy emberként fordult Glen Taylor ellen, valamint Jean ellen, amiért kiállt férje mellett, holott mégsem sikerül a férfire rábizonyítani a bűnösséget. Ki tudhatja igazán, hogy mi zajlott a háttérben? Talán csak az özvegy, aki azonban hallgat. Szép apránként azonban beavatja az olvasót mindabba, amire a közvélemény ácsingózik. Jean gondolataiba bele-belepillantva vele együtt rakjuk össze a kirakós darabkáit: együtt igyekszünk megfejteni mind magát az esetet, mind pedig a férje valódi énjét. Ez jellegénél fogva nem egy sietős folyamat, ebből adódik, hogy maga a cselekmény sem túlzottan pörgős, ám mégis fenntartja a feszültséget.

Mi történt a kislánnyal? És ki vitte el? - A kérdés, ami végig az ember fejében motoszkál olvasás közben. Ez a két kérdés hatja át az egész könyvet. Adva van egy anya, aki nem figyelt a gyerekére, mert éppen mást csinált. Adva van egy feleség, aki a férjét védi, hiszen ismeri és tudja, hogy nem bántana egy kislányt. És adva van egy férfi, aki tisztességes munkát végez, és nem bántana egy gyereket. Ott vannak még az újságírók is, akik igyekeznek mind az eltűnt Bella anyukájából kisajtolni a szívszorító vallomásokat, és Jeanie-t is sarokba szorítani, hogy nyilatkozzon férje, azaz az ügy fő gyanúsítottjának halála után.
És az özvegy nyilatkozik is, és ezzel jól felkavar mindent, ami az évek alatt leülepedett, és azt is, amit mi olvasók gondolnánk.
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Ha valaki megkérdezné, hogy mit gondolok erről a könyvről, akkor annyit felelnék „Hát nem is tudom”. Annyi féle érzés kavargott bennem a történet folyamán. Voltam aggódó, dühös, féltem, és örültem, izgultam és csalódtam.
Lehangoló regény. Nem csak a téma miatt, a nyomozás maga nem kap igazán nagy hangsúlyt, ahhoz túl nagy léptékben haladnak, és túl sokszor jutnak zsákutcába. Inkább a feleség lelkivilága, gondolkodása az, ami nyomasztó. Hogy valóban léteznek nők, akik csak ennyik. És nagyon furcsa, de a leggonoszabb dolog, ami valaha is történhet egy gyerekkel, valahogy el is sikkad a feleség mérgező gondolatai mellett.

Jól felépített a könyv, tényleg csak az utolsó oldalon kap az ember választ, addig pedig jó sok dolgon kell keresztülmennünk. Folyamatos kételkedés, hogy higgyünk, ne higgyünk, csak úgy, mint az özvegy. Ő sem tudta. Kételkedett a férjében, de mégis mellette állt.

Ennek ellenére, többet vártam tőle. Nem tette hozzám közelállóvá egyetlen egy karakterét sem az írónő. Egy kicsit mintha elcsúszott volna a cselekmény, soknak éreztem a három karakter nézőpontját, akiket ráadásul több időpontban is nyomon követhettünk. 
Kellemetlen könyv, mert nem ad megkönnyebbülést. Nekem legalábbis nem adott. Indulatokat gerjesztett, feloldozás viszont nincs.

A pszicho thriller-műfaj rajongóinak érdemes a kezükbe venniük a könyvet, de semmiképpen sem emlegetném egy lapon a Holtodiglannal és A lány a vonatonnal sem. Az özvegy jó szórakozás, amely egyben nagyon komoly problémákkal foglalkozik, ennek ellenére nem lett a kedvenc könyvem, és nem is ajánlanám a thriller, vagy krimi rajongóinak, mert egyáltalán nem gyors folyású, vagy izgalmas. Érdekes olvasni a gondolatokat és teóriákat, de izgalmasnak semmiképpen sem mondanám.

3 pont

2018. július 2., hétfő

Könyvbolondériák: bolhabetűktől az iniciálékig

Halihó!

A következő cikkemhez ezúttal nem saját kútfőből szedtem elő az ötletet, hanem >>innen<<. Nagyon tetszik ez a bejegyzés, és kedvem lett elkészíteni egy sajátot, saját tapasztalatokkal, meglátásokkal és élményekkel.

További jó olvasgatást, Tiszián
***

KÖNYVBOLONDÉRIÁK
bolhabetűktől az iniciálékig

A bejegyzés a Könyvrigolyák – a betűmérettől a kötésig című téma körül forog, avagy mit, hogyan preferálunk a könyvekben: kemény- vagy puhaborítás a favorit, bolhabetűk vs. öregbetűk, csak jobb oldalon kezdődő fejezetek, vagy papírspórolós könyvek? Egyszóval mindenféle apróság, ami egy kicsit is befolyásolja az olvasás élményét, amit szeretünk látni közben, vagy amitől parányit összevonjuk a szemöldökünket. 

Én nem tartom magamnak kifejezetten rigolyásnak ilyen téren, inkább csak tudom magamról, hogy így, vagy úgy jobban tetszenek egyes dolgok a könyv olvasása közben. Ezek alapján, megpróbáltam kisebb pontokra osztani a bejegyzést.

Könyvborítók
Számomra igenis a borítók bírnak a legnagyobb befolyásoló-erővel. Szokás mondani, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról, de nekem igenis tetszik, ha igényes és vonzó egy adott könyv külseje. A szép borító igenis vonzó lehet, egy csúnya meg taszító, és befolyásolhatja, hogy el akarom-e olvasni vagy sem.👀
Olyanra nem emlékszem, hogy kifejezetten a borító miatt hagytam volna abba egy könyv olvasását, viszont olyanra igen, hogy azért nem vettem meg egy könyvet, mert nem tetszett a borítója:
  • Shannon Hale: A suttogó című könyvét a könyvesboltokban, amikor szembejött, nagyon szkeptikusan kezeltem, nekem nem tetszett a borítója, aztán végül a könyvtárból kikölcsönözve egy próbát megér alapon adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem. Nagyon izgalmas mese! Viszont, ha meg kellett volna vennem, lehet, hogy elszalasztom a lehetőséget, pont a borítója miatt.
  • John Green: Papírvárosok című könyvét viszont megvettem, pedig engem egyenesen elborzaszt a ronda, zöld magyar borító.

De, hogy pár jó példát is mutassak, ezeket a könyveket szó nélkül, csupán borító alapján megvenném, annyira igényesek a kötések, néhol már-már műalkotás jellegűek:


A könyv kötése
Én szeretem a keménytáblás és puhakötésű könyveket is. A keménytáblásokat viszont jobban preferálom, mert meg lehet őket fogni, tartósabbak, mert kötöttek és általában nem ragasztottak. A nagyon nagy, lexikon-jellegű keménykötésű könyvek a súlyuk miatt engem zavarnak: ha háton fekszem elfáradnak a sok felfelé-tartástól az ujjaim.
A külső védőborítót én mindig leszedem az olvasáshoz, az számomra arra hivatott, hogy a polcon díszelegjen vele a könyv, nem arra, hogy a csupasz fedelet megvédje olvasás közben.
Amit viszont ki nem állhatok, az az, hogy egyes puhakötésű könyveken van egy műanyag fólia, szerintem ez egyfajta védőfóliaként funkcionálna, de nekem ahol fogom a könyvet, mindig felgyűrődik, kirojtosodik, és olyan csúnya lesz, hogy néha egészen elmegy a kedvem a könyvtől.

A könyv tagolása
Ma már ez nem izgat annyira, de még most is jobban szeretem, ha van valami tagolás egy sor kihagyásán, lábjegyzeten kívül. Nincs különösebb elvárásom, de jobban szeretem, ha egy mű szépen megkomponált, és látszik, hogy valaki energiát fektetett abba, hogy én a kezemben tarthassam.
A fejezetekre bontást is előnyben részesítem, egyrészt, a könnyebb tájékozódást segíti, másrészt, ha elolvastam mondjuk a könyv felét, szeretem végigfutni a fejezetcímek alapján, hogy min vagyunk már túl eddig. Hogy a fejezetnek van-e címe, vagy nincs, arról az a véleményem, hogy általában fogalmam sincs már a fejezet végén, mi volt a fejezet címe.
Szintén nem elvárás, de szeretem, ha van tartalomjegyzék, mert ha megjegyzem, hogy melyik fejezetnél tartottam, akkor sokkal könnyebb kikeresni, mintha mondjuk az oldalszámokat jegyezném meg.

Betűméret, betűtípus
A betűméretnél sincsen semmiféle komoly megkötésem, ne legyen bolhabetűs, de ha az, akkor is végigolvasom, és óriási sem, mert a hatalmas betűk nekem élvezhetetlenné teszik az olvasást. Mesekönyveknél természetesen jobban preferálom a nagyobb betűket, de itt vélemény szerint azért is jobb méretesebbeket használni, mert a szöveg is kevesebb.
A betűtípus kérdésénél az eddigiekkel szemben viszont kifejezetten rigolyásnak tartom magam.
Először is, zavar, ha a betűtípus talpatlan (ha valaki nem érti, az ebben a zárójelben lévő szöveg talpatlan), jobban szeretem a talpas betűket, nekem ezek mindig is „a könyvbetűk” (= könyvekben használatos betűk) voltak.☝😅
Másodsorban nem szeretem, ha fölöslegesen belevisznek mindenféle olvashatatlan, kézírást utánzó típust (még leveleknél sem nagyon). Szerintem nagyon ízléstelenné tudják tenni a köteteket.

Hogy pozitív dolgokat is mondjak, a betűtípusokról: jó látni, hogy például a fejezetcím és a többi szöveg betűtípusa elkülönül viszont; vagy azt is szeretem, amikor a könyv konvenciális betítípust a cím viszont különlegesebb, non-konvenciális típusokat használ.

Extrák
Számomra idetartozik a lábléc is, amivel kapcsolatban szintén kissé háklis vagyok. A lábléc tartalmazza a csillaggal, vagy számjeggyel jelölt szavakat, kifejezéseket, amikről az író, úgy gondolja, hogy jelentésük az olvasó számára nem ismert. Továbbá a láblécbe kerül legtöbbször az oldalszám is.
Az oldalszámokkal általában semmi problémám sincs, szerintem teljesen mindegy, hogy alulra, felülre, vagy jobbra, balra helyezik el, viszont a magyarázatokkal annál több a bajom. Nem szeretem, ha sok van belőlük, számomra levesz az olvasási élményből, ha minden második szónál meg kell állnom és el kell olvasnom a hozzá tartozó ismertetőt. Az is idegesítő tud lenni, ha nem a kérdéses szó oldalának alján van a magyarázat, hanem például a könyv végén (több ilyen könyvvel is találkoztam már) zúdítja ránk az író az összes szót és jelentést. A hideg is kiráz ezektől a megoldásoktól.
A könyvek végén lévő extra tartalmak valamiért engem általában hidegen hagynak. Nem szeretem a beleolvasókat, reklámokat, nem olvasok el interjút vagy más könyvből való részletet, mert szeretem saját tapasztalat alapján eldönteni, hogy tetszik-e az adott könyv, és nem az alapján, hogy mások, híres emberek mit mondtak róla.
Plusznovellát se szívesen, köszönetnyilvánítást nagyon ritkán olvasok el. Számomra nem sokat mondanak a nevek, amiket felsorolnak. Vannak persze kivételek, szívhez szóló, nem nevekkel-terhelt köszönetek, azok nagyon aranyosak, főként ha esetleg az olvasóhoz is szólnak, ha jól emlékszem, ilyen például a Harry Potter utolsó részéhez írt köszönő (az angol kiadásban), ami így szól:
„The dedication of this book is split seven ways: to Neil, to Jessica, to David, to Kenzie, to Di, to Anne, and to You, if you have stuch with Harry until the very end.”
Ez annyira szívmelengető volt akkor is és még most is.💝

Kivétel néha az angol nyelvű regények végén a könyvkluboknak szánt rész, kérdésekkel, ezeket néha megnézegetem, annak ellenére, hogy a legtöbb kérdés bennem is megfogalmazódik az olvasás során.

Illusztrációk, iniciálék, rajzok, és egy ábrák, segédletek
Ezzel a ponttal, úgy vagyok, hogy könyve váltogatja. Vannak könyvek, általában a romantikus ifjúságik, amiknek nincs annyira izgalmas cselekményük, és így nem zavaró, ha van néha egy-egy egészoldalas rajz bennük, de szerintem nem jó, ha színes. A gyorsabb lendületű, izgalmas regényeknél viszont szerintem kifejezetten zavaró tud lenni, ha megtöri a sodró lendületet egy-egy rajz, vagy ábra. Ráadásul, hagyják az én fantáziámra, hogy elképzeljem, hogy néznek ki a szereplők.
Ha van a fejezet elején egy-egy motívum, vagy néha az oldalon a szövegbe beszúrva valami képecske, az szerintem untig elég, és szerintem ízléses is. Például a Harry Potterekben van egy baglyot ábrázoló kis rajz minden oldal tetején, azt nagyon szerettem.
Mesekönyveknél viszont természetesen alapvető kritérium a (színes!) illusztrációk halmaza.
A kisebb illusztrációkon kívül szeretem nagyon térképeket – általában fantasy regényekben fordulnak elő (nagyon jók például J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, Kristin Cashore: Garabonc trilógia) - ezeken végigkövetni a szereplők útját, aztán a családfákat, amik néha tényleg nagy segítséget nyújtanak olyan szerzőknél, akik bedobnak egyszerre 15 nevet, és a fényképeket is, amik néha tarkítják a különleges regényeket (pl. Ransom Riggs könyvében).


Személyes háklik
Először is nagyon vigyázok a könyveimre, olvasás után sokszor meg sem lehet mondani, hogy olvasott. Továbbá, a könyvek gerincét nem töröm meg, nem szamárfülezek, nem nyálazom az oldalakat, és legfőképpen nem húzom ki szövegkiemelővel, vagy firkálok az egyes lapokra.

Ezek lennének az én rigolyáim a könyvekkel kapcsolatban, de kíváncsi vagyok a tieitekre is. Mit és hogy változtatnátok meg egy-egy könyvben, mit szerettek és mit nem? Írjátok meg kommentben, szívesen olvasom a véleményeket!