The everlasting redemption | HARRY POTTER FANFIC | Rose&Scorpius

Kedves boszorkányok, varázslók, trollok, manók, vérfarkasok, dementorok és a többi varázslény!

Kis késéssel, de meghoztam a roxfortos fanfictiont, ami 30 Word oldal lett és 14815 szó (!), de nem akartam szétszedni – ez így egyben mutat jól. Az elkészítése sem volt egyszerű, és sok kutatómunkát igényelt, így nagyon büszke vagyok, hogy sikerült megírnom. Azonban FIGYELEM! A történet a legtöbb helyen eltér a nyolcadik kötet tartalmától, az előző kötetekre nézve pedig spoilert is tartalmaz, sőt, tizennyolc éven felüli jelenet is található benne, így kizárólag saját felelősségre olvassátok. A Harry Potter univerzum egy az egyben J. K. Rowling írónő keze munkája, a történetből semmi hasznom sincsen, mindössze az írás élvezete. A források, érdekességek, magyarázatok a Wikipédiáról származnak.

Sajnálom a késést, de még régebbről volt egy dizájn rendelésem, amihez rendszergazdává tettem egy másik bloggerinát, aki, amikor törölni akarta a profilját, valahogy kizárt a blogról, így csak most tudtam visszalépni. Viszont így csak a posztokat tudom szerkeszteni, ami nagyon remélem, később megoldódik, és újra rendszergazdai pozícióban lehetek, és visszatérhetek a blogomra. Ráadásul, amíg nem vagyok újra rendszergazda, a megjegyzéseitekre sem tudok válaszolni. :(

Az ígért trilógiát igyekszem jövő hétre hozni, addig is remélem, ez megteszi kárpótlásként! A történetet pedig kivételesen szeretném dedikálni az én kóbor olvasómnak, a bűbájos Zsazsinak, remélem, elolvasod és tetszik majd! <3 Nem is húzom tovább a szót, várom a kommentjeiteket, és kérdeseiteket mind a történettel, mind a Harry Potter világgal kapcsolatban, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. (Ha nem írtok, durrfarkú szurcsókokká változtatlak Titeket! Najó, talán nem)

Az iskolához, bár nem egy Roxfort, mindenkinek kitartást kívánok, de ha nagyon nem megy, ne feledjétek, csak erősen koncentráljatok, majd gondoljatok valami jó emlékre és mondjátok: Expecto Patronum*!

Huss és pöcc, Tiszián

*Expecto Patronum (Patrónus-bűbáj): Megidéz egy patrónust, ami megvédi az idézőt a dementoroktól és a lethifoldoktól. Jól elvégezve egy állat alakját veszi fel. Fontos, hogy egy boldog pillanatra kell koncentrálni elvégzése közben. A varázsige pontos jelentése latinul: „védelmezőt várok”.

The everlasting redemption

  Rose

I év

Voldemort fia. Kínos csönd… El nem suttogott mondatok… Bocsánatkérés… Szerelem?

Nagyon is jól emlékeztem az első találkozásomra Scorpius Malfoy-jal. Amikor felszálltunk a Roxfort Expressz-re és azt állítottam róla, hogy Voldemort fia. Amikor kiviharzottam, és becsaptam az ajtót. Nem tehettem róla, ilyennek neveltek: hogy ne bízzak a Malfoyok-ban és törekedjek a hűvösségre.

Majd egy órát ültem mozdulatlanul a fülledt kabinban, gondolataim össze-vissza cikáztak, mintha megkergült villámok lennének. Néha egymásba csaptak, ami kisebb fejfájást okozott. Milyen reménytelen ez a helyzet! Egyfelől meg akartam felelni a szüleim elvárásainak, de aggodalmukat is megéreztem, hiszen Scorpius mégiscsak egy Malfoy volt. Másfelől titkon abban bíztam, hogy a fiú más: talán az apja, okulva saját hibájából máshogy nevelte. Így egy kis idő múlva összeszedtem minden bátorságom, s bekopogtam.

- Szabad! – hallatszódott bentről a vidám hang.

Kinyitottam az ajtót és vegyes érzelmekkel az arcomon néztem le a szőke fiúra, aki szakasztott mása volt az apjának.

- Szia… Scorpius – köszöntöttem szégyellősen, s idegességemben óvatosan gyűrögettem a szoknyám szélét.

- Ó. Rose - mosolyodott rám szomorúan a sápadt, szőke fiú.

- Nem akartalak zavarni – tettem hozzá sietősen – Csak bocsánatot kérni jöttem.

- Igen? – Scorpius zöldeskék szemeivel meglepetten bámult rám, szemei olyan hatást keltettek, mintha a Földet nézné hatalmas magasságból, s a kék-zöld színek már-már összeolvadnának.

- Sajnálom, amit mondtam. Nem gondoltam ám komolyan. Csak tudod, ami a szüleimet illeti… – motyogtam szégyenemben elpirulva, és eszembe jutott mit mondott apa, mikor meglátta Scorpius-t. „Mindenben jobbnak kell lenned nála, Rosie. És ne vigyétek túlzásba a barátkozást. Weasley papa sose bocsátaná meg, ha aranyvérűhöz mennél feleségül.”

- Semmi gond. Örülök, hogy visszajöttél; Albus úgyis elment, hogy beszélgessen egy kicsit a többiekkel. Mondta, hogy az apja mesélte neki, hogy ő is a Roxfort Expresszen barátkozott össze Ronnal és Rosie-val. Albus azt mondta, ha most nem szerzünk barátokat, sosem lehetünk majd népszerűek.

- Ez nem igaz – jelentettem ki, mert még élénken élt a fantáziámban, hogy anya azt mesélte, a Roxfort Expresszen csak barátságosnak találta Harryt és Ront, de igazán jóban csak ezután lettek.

- Akarod látni a baglyomat? – terelte el a témát Scorpius mosolyogva.

- Persze – pirultam el újfent a fiú őszinte kedvességétől.

Scorpius felállt, hogy a felettünk lévő poggyásztartóból levegyen egy súlyos kalitkát, amiben egy csodaszép hóbagoly volt. Az állat békésen szunyókált, mindkét szemét szorosan lehunyta.

- Apámtól kaptam az Abszol úton. Azt mondta szükségem lesz legalább egy hű társra.

Sírni támadt volna kedvem a fiú magányán és gondolatban adtam magamnak két erős pofont, amiért megbántottam. Megvigasztaltam Scorpius-t azzal, hogy szívesen leszek a barátja, még akkor is, ha első találkozásunkkor ez nem így tűnt. Elmondtam azt is, hogy én magam egy macskát szeretnék, de anya szerint legfeljebb jövőre tarthatok állatot, mivel még túl kicsi vagyok hozzá. Erre Scorpius elpanaszolta, hogy egy kicsit fél a Teszlek Süvegtől, meg hogy eltéved a roxforti folyosókon.

A piros-fekete vonat végigzötyögött a hófödte csúcsokon és párás mezőkön.

Míg beszélgettünk, a vonat átkelt egy hatalmas viadukton, s most egy erdő sűrűjében mentünk. Mindketten elbűvölten néztük a váltakozó tájakat, azonban pár perc múlva hangos csörgés támadt, majd nagy robajjal berobbant a fülkébe egy kortalan arcú nő, büfékocsit tolva maga előtt.

- Adhatok valamit a büfékocsiról, kedveskéim? – kérdezte – Van tökös derelyém, csokibékám, Bagoly Berti féle mindenízű drazsém, kondéros kekszem, Bűvös Bizserém…

Mindketten felvillanyozódtunk a sok édesség hallatára, s fejenként legalább tíz különböző fajta édességet választottunk, amiket azonnal ki is próbáltunk.

- Egyszerre! – adta ki az utasítást Scorpius, s bekapott két cukrot, míg én egy rúd csokiba haraptam bele.

- Történt valami? – kérdeztem kíváncsian.

- Tüzet okádsz – nevetett fel Scorpius – És velem?

- Füstöl a fejed – kuncogtam.

Mire sikerült az összes édességet kipróbálnunk, beesteledett.

Álmosan ráhajtottam a fejemet Scorpius mellkasára – nem voltam hozzászokva ennyi izgalomhoz. Scorpius is kezdett fáradni, így megsimogatta a hajamat, majd lehunyta a szemét.

Scorpius

- Ki tudja megmondani, mi az elmeélesítő főzet három alapvető alapanyaga? – teszi fel a kérdést Tobias Iuvenalis Diggory, a bájitaltantanár. Rose szerint anyukája azt meséli, hogy Perselus Piton szörnyű tanár volt, de Diggory biztosan alulmúlja.

Rose a mellettem lévő széken, egyedüliként jelentkezik, mire Diggory unottan felszólítja.
Rose elsorolja azt a négy fontos hozzávalót, ami nélkül nem igazi elmeélesítő főzet az elmeélesítő főzet. Felsóhajtok.

Utálom, hogy ennyire tetszik ez a lány. Bájosnak találom a vörös haját, piros ajkait és szeplős arcát. Ellenben az nagyon idegesít, hogy Rose rám sem hederít. Olyan lánynak tűnik, aki sohasem figyelne egy magamfajta bajkeverőre, bármilyen népszerű vagyok is. Sőt, mintha feszélyezné a népszerűségem. Ez utóbbi állítólag azúrkék kiskutyaszemeim, markáns arccsontom, szőke loboncom és a kviddics csapatbeli fogói posztom miatt van, ami a legtöbb lánynál elég kellene, hogy legyen, de Rose a Roxfort Expressz óta csak barátként tart számon.

Mellettem Albus is nagyot sóhajt – jelezvén unalmát, és megpróbál pálcája segítségével elővarázsolni a kulccsal lezárt hozzávalós szekrényből egy döglött békát. Unalmamban én is megpróbálkozom a nyitó varázslattal a másik szekrényen, ami az Alohomora-t hallva hangtalanul kínyilik, én pedig könnyűszerrel kivarázsolok belőle egy halott madárpókot, amit Rose felé reptetek. Úgy tervezem, hogy csak elrepítem a füle mellett, amitől megijed és végre rámnéz, de elszámolom magamat, és leejtem a hajára. Albus eközben azon fáradozik, hogy életre keltse a békáját, de a rontás nem a békán, hanem a Rose haján lévő pókon landol, így az feléledve erősen megcsípi a lányt, aki erre mérgesen rámküld egy bonyolult átkot. A Mardekáros sleppem díjazza a vicces eseményt, lepacsiznak velem; ám Diggory már kevésbé örül neki: mindkettőnket elküld a gyengélkedőre, illetve a Mardekártól ötven pontot le is von.

Vigyorogva vonulok ki a teremből, míg Rose mellettem hagosan fújtat.

- Ezt most miért kellett, Malfoy? – csak akkor hív így, ha tényleg nagyon dühös, így előszedem a legmegnyerőbb mosolyom, és nyugodtabb vizekre terelem a témát.

- Jössz a holnapi kviddicsmeccsre? – fúrom a szemeimet az övéibe.

- Még nem tudom – dühe lecsillapodott, de a hangja most bizonytalan és ez nem tetszik. Elkomorodom.

- Szurkolhatsz a Griffendélnek is, csak légy ott, rendben? – nézek rá, miközben átvágunk az előcsarnokon.

- Tudod, hogy úgyis neked szurkolok – mosolyodik el végre ő is, nekem meg onnantól kezdve nem lehet levakarni a mosolyt a képemről.

♥

Reggeli előtt egy utolsó alkalommal még gyakorlunk másfél órát, majd betömörülünk a kis öltözőbe. A csapatkapitány, Orlando megköszörüli a torkát és körbepillant rajtunk.

- Nos, uraim – mondja.

- És hölgyeim – szólnak közbe a csapat nőtagjai.

- És hölgyeim – ismétli meg bólintva a csapatkapitány, miközben áthúzom a fejemen az ezüst-zöld csíkos talárt. – A Mardekárnak évek óta nem volt ilyen jó csapata. Nyerni fogunk. Biztosan tudom – majd egy „különben jaj nektek” pillantást küld felénk.

Valóban, állítólag Albus apja, a híres Harry Potter óta – és azelőtt sem - senki sem került még be elsőévesként fogónak a kviddicscsapatba. Itt az idő, hogy történelmet írjak.

A bevonulásunkat mennydörgésszerű üdvrivalgás fogadja, mikor felsorakozunk a pályám.

- A játék sípszóra kezdődik, mint mindig. Felszállásra készülj! És egy. És kettő. És – sípszó harsan a levegőbe, mire elsőként emelkedem fel a talajról a Nimbusz Háromezressel. Körberepülöm a stadiont, és kutatni kezdek a cikesz után. Közben fél füllel hallgatom az egykori griffendéles Lee Jordan most mardekáros fia, Eddie Jordan kommentárját.

-És ezzel el is kezdődött a mai találkozó, amelynek legnagyobb szenzációja a Mardekár színeiben repülő Scorpius Malfoy Nimbusz Háromezrese.

- Jordan, arról is hallhatnánk valamit, ami a meccsen történik? – vág a szavába McGalagony professzor.

- Hogyne, tanárnő, csak egy kis háttérinformációt próbálok adni. A Nimbusz Háromezres szériatartozéka az automata fékezőrendszer, és a…

- Jordan!

- Jó-jó. A Mardekárnál a labda, és Alexander Davies megindul a karikák felé.

Elsuhanok a lőni készülő Alex mellett, és ekkor veszem észre, hogy Juan Moskowitz, a Griffendél fogója szorosan a nyomomban repül. Bár a fiúnak csak egy Jólsep-R-je van, kétségtelenül remek játékos, újra meg újra keresztezi az utam, és gyors irányváltoztatásokra kényszerít.

Felgyorsítok, majd zuhanórepülésbe kezdek a föld felé, a fiú pedig gyanútlanul követ, és épp hogy sikerül neki felrántani a seprűt, mielőtt frontálisan ütközne a talajjal. Fogcsikorgatva követ, és látszólag még jobban koncentrál, hogy elterelje a figyelmem a cikeszről.

- És a Mardekár egyik hajtója, Alexander Davies belövi a meccs első gólját! Hajrá, Mardekár! – süvölti a mardekáros Eddie Jordan.

- Jordan, maga olyan, mint az apja! Pártatlanságot várok el egy közvetítőtől!

Néhány másodperccel Alexander sikeres gólja után megpillantom a cikeszt a griffendéles póznáknál. A szárnyas aranylabda az egyik karikánál lebeg, ide-ode röppenve. Felé indulok, de egy nem várt gurkó eltérít. A mardekáros szurkolótábor csalódottan óhzik az elveszített labda miatt, a griffendélesek viszont inkább megtapsolják szemfüles terelőjüket, aki felém reptette a gurkót.

- A Mardekár kilencven-nullára vezet, és milyen gyönyörűen repül az a Nimbusz! Scorpius ’A Mardekáros Szőke Herceg’ Malfoy mindent kihoz abból a seprűből. Micsoda kanyar! A hosszú, egyenes röpszakaszokon megfigyelhetjük a Nimbusz tökéletes iránytartását…

- JORDAN! MAGÁT LEFIZETTÉK, HOGY A NIMBUSZ HÁROMEZREST REKLÁMOZZA!? A MECCSEL FOGLALKOZZON!

A Griffendél ezek után hamar kiegyenlíti az állást, így kezdek megrémülni: ha nem én kapom el a cikeszt, elveszítjük a szezon legnagyobb meccsét! És nem mellesleg Orlando megöl.

- A Griffendél belőtte a tizedik gólját, így száz-kilencvenre vezetnek! – hallom meg Jordan hangját, majd némi recsegés szűrődik be a mikrofonból – azért mikrofont használ és nem hangerősség-növelő bűbájt, mert Eddie túl kicsi ahhoz, hogy végrehajtsa az ehhez szükséges bonyolult varázst. Odakapom a fejem. McGalagony professzor és Eddie küzdenek a mikrofonért, és mielőtt a tanárnő megkaparinthatná, Eddie még beleszól – Hajrá Mardekár! – Ezek után inkább már csak a veszekedés foszlányai szűrődnek ki – Elnézést tanánő, muszáj volt… EDWARD EDMUND JORDAN! ÜLJ LE ÉS FOGD BE A SZÁD. A pályán eközben újabb gólt szerez a Griffendél egy hajtója!

Eközben észreveszem, hogy Juan Moskowitz elindul egy aranyszínű pont felé a pályán. Elsüvítek egy terelő mellett, és a legnagyobb fokozatra kapcsolom a seprűt. Gyerünk kislány! A távolság egyre csökken, szinte már csak egy arasz van az én és Juan keze között, mikor a cikesz irányt vált, és Juan keze nem éri el. Gyors jobbrakanyart teszek, és a levegőbe nyúlok, hátha elérem.

Madame Hooch belefúj a sípjába és mindenki éljenezni kezd. Elkaptam a cikeszt. Hat zöld köpenyes alak ölel át, a csapattársaim. A többi összemosódik. Cassidy Monroe, aki a lányok közül a legnépszerűbb az évfolyamon, odarohan és visítozva átölel, miközben én a szememmel Rosie-t keresem. Megígérte, hogy eljön. Ám mire megtalálom, érzem, hogy késő: a lány megtörten pillant fel rám, de nem néz a szemembe. Helyette a visítozó Cassidy-t veszi szemügyre, aki időközben puszilgatni kezd, majd elfordul és elfut. A hajnalt jelentő remény sugarai szemtelen ártatlansággal tűnnek tova elmémből, és semmi más nem követi őket, csak az önmaguk sötétjével és gorombaságával fenyegető viharfelhők. A vihar előtti csend üressége költözik a lelkembe.

Rose

II év

Az Abszol úton nagy a nyüzsgés, mint mindig: a mugliruhába öltözött varázslók és boszorkányok próbálják leutánozni a közönséges embereket, de miután két negyven év körüli varázslót is látok szoknyában, illetve egy idős boszorkány egy mugli nyakkendőt kötött át a fején hajpánt gyanánt, nem bírom sokáig megállni a nevetést, és Scorpius – aki felajánlotta, hogy elkísér – is hamar osztozik jókedvemben. A kanyargós macskaköves utcán igyekszünk felfelé, miközben végignézem az összes állatot kínáló boltot. Miután anyának sikerült rábeszélnie apát, hogy hadd tartsak egy kiscicát, igyekszem a legesetlenebbet kiválasztani.

Halk, lágy huhogás szűrődik ki az egyik sötét üzletből, melynek a cégérén kacskaringós betűkkel az Uklopsz Bagolyszalon felirat áll. A Varázslatos Vadállatok bolt valamivel kisebb, mint az előző bolt, de többféle állathang is szűrődik ki belőle, azonban nekem egyik sem tetszik. A tizenkettedik üzlet végigjárása után, feladván a keresést, leülök egy a föld színe fölött bő öt centivel lebegő padra.

- Addig én tovább keresek – ajánlkozik Scorpius, és eltűnik a Mágikus Menazséria feliratú bódéban.

Elmerülök a hangos embertömeg tanulmányozásában.

A legtöbben családosan jöttek, - hiszen itt a tanévkezdés a Roxfortban, – a kicsik orrukat az üvegnek nyomva csodálkoznak rá az érdekesebbnél érdekesebb nevű bájitalokra, állatokra és könyvekre. Az egyik fekete loboncú kisfiú most kaphatott új pálcát: bonyolult mozdulatokkal igyekszik valamiféle alakzatot rajzolni a levegőbe, közben lehunyt szemmel motyog, de a varázslat vagy nem elég kiforrott, vagy ifjú használója nem tudja rendesen. Így a visszájára sül el: a kisfiú csuklani kezd, és szájából csigák kezdenek potyogni. Egy másik gyerek lelkesen mutogat barátainak:

- Nézzétek! – lelkesedik – Az új Nimbusz Háromezres. A leggyorsabb és legkönnyebb seprű, ami csak kapható.

Akadnak öregebbek is, akik a legtöbben egyedül jöttek, s kezdem azt hinni, csak azért, hogy szörnyülködjenek az árakon. A mögöttem lévő kirakat előtt álló kövérkés hölgy is sopánkodva olvas.

- Tizenhét sarlót kérni egy uncia sárkánymájért! Kész rablás…

Egy vékony, őszülő öregúr szemüvegen keresztül is vaksin olvassa le az új, csúcsminőségű penna árát.

-  Merlin gatyájára! – motyogja félhangosan – Hat galleon! Bezzeg az én időmben nem adtak efféle ronda holmit ilyen aranyáron… Nem, bizony!

A legkevesebben a fiatal korosztálybeliek vannak, így könnyen kiszúrom Peggyt és Phoebet, a két barátnőmet, akikkel tavaly barátkoztam össze, rögtön az évnyitó után. Odaintegetek nekik, amit lelkesen viszonoznak, és elindulnak felém.

- Hallottad az új pletykát? – férkőzik mellém a padon Peggy, de kérdő tekintetemet látva folytatja. – Scorpius és Cassidy összejöttek.

- Annyira összeillenek! – csatlakozik Phoebe ugyanolyan széles mosollyal az arcán és ugyanazzal a lelkesedéssel. Egy pillantásra méltatom csak őket, majd halálos nyugalommal előveszem a nemrég vásárolt Bagoly Berti féle mindenízű drazsét.

- Ó, igen? – kérdezem, miközben kiválasztok egy almazöldet, s csak remélni merem, hogy az íze is almás.

- Hát persze! – mutat rá a szemközti oldalon álló üzletre Peggy, ahol Scorpius a haverjaival és pár lánnyal körülállva vicceket mesél. Kiszúrom mellette Cassidy-t.

- Honnan veszitek, hogy ez igaz? – vonom kérdőre őket.

- Maga Cassidy Monroe mondta. De ez, mondjuk, mindegy – hesseget a kezével Peggy. – A lényeg, hogy Cassidy Monroe kiszemelte magának és most járnak – áradozik tovább szőke hajú barátnőm, mire megforgatom a szemeimet. Jellemző. A Roxfortban pár diákot leszámítva mindenki szemellenzőt visel, s a két tábor képviselőit súlyos szakadék választja el egymástól. A legtöbbjük, mintha csak hierarchikus rendszerben élnének, nem vesz észre senkit, csak az olyan diákokat, akik „menők”, mint a kviddicsjátékos fiúk, vagy nőiesek és csak a srácok utáni kajtatás érdekli őket, mint Cassidy Monroe-t és a többi ilyesféle lányt.

- Na és? – rántom meg a vállam érdektelenségemet a tudtukra adva, miközben magamhoz szorítva a pálcámat, elindulok a Mágikus Menazséria felé. A Peggy-Phoebe kettős a nyomomban lohol.

- Mi az, hogy „na és?” Scorpius helyes, az évfolyamunkra jár, benne van a kviddicsválogatottban, és bomlanak utána a lányok. Cassidy gyönyörű, és nem is tanul olyan rosszul (ez utóbbinál Phoebe és én furan rámeredünk). Kell ennél több? – áradozik hajával babrálva Peggy, ahogy ráfordulunk az ajtóhoz vezető lépcsőre.

- Nem hiszem, hogy ők ketten összeillenek – szúrom közbe, miközben a fejemben már a Scorpiusszal való beszélgetésemet tervezem.

- Jaj, Rosie, ne csináld már! – nyafog Peggy, és belém karolva a behúz a boltba.

- Hé, Peggy, mit csinálsz? – értetlenkedek, de válaszra hiába várok. A két lány nevetve tuszkol Scorpius közvetlen közelébe, hogy tiszta rálátásom lehessen a beszélgető társaságra.

Egy csapat lány, illetve több fiú vesz közül egyetlen személyt, aki a középpontban áll kényelmesen. Megviseltnek tűnő bőrdzsekije lezseren lóg le róla, míg koptatott farmernadrágja az illőnél jobban lecsúszott a csípőjénél megmutatva egy darabot az alsónadrágjából. A fiú láttán megforgatom a szememet, majd egy határozott mozdulattal kihúzom a bolt elé a vigyorgó Scorpiust.

- Azt mondtad, segítesz kinézni a cicát – rovom fel neki, mire megszólalna, az én dühöm viszont egyre csak nő – De tudod mit? Nem kell segítened. A továbbiakban semmiben sem. Sőt! Nem akarok belezavarni a magánéletedbe ilyen dolgokkal, mikor van fontosabb dolgod is, például Cassidy Monroe. Csak tudod, én mindig ott voltam neked, ha megkértél. A Griffendél elleni kviddicsmeccsen, a tanórákon, mindenen. Én pedig ezt az egyet kértem tőled, és még akkor is az új barátnőddel vagy. Igen, ne nézz így rám, hallottam a pletykát, hogy te és Cassidy jártok. Remélem, boldog vagy. Örülök nektek, de engem mostantól kezdve kerülj el! – az arca megrándul, azonban én egy perccel sem méltatom tovább, amilyen gyorsan csak lehet, beviharzok a boltba, nem érdekel miket hordtam össze, és mennyire bántottam meg. Összetörte a szívemet. Elhessegetem a gondolatot. Hogyan törte volna össze a szívemet. Nem is szeretem. Még csak nem is néz ki olyan jól… Vagy mégis?

Gyorsan megkeresem a cicát, amit egyébként Scorpius már előzőleg kiválasztott, kifizetem és hazaviharzom.

Scorpius

Ez még csak a második nap az iskolában, de már elegem van belőle. A sulival egyébként semmi problémám sincs, csak tanulni ne kellene, de ez az érzés bizonyára sokaknak ismerős. Vége a nyárnak, megsirattuk, de jön az ősz és az új lehetőségek. Az „új” szó ennek jelentéstartalmát két haverom pedig egészen magas szintre emelte.

- Láttad, hogy néz ki Rose? – kérdezi Albus a fejével az említett személyre bökve Jaredet.

- Formás kis boszorkány lett belőle – bólint, mire ökölbe szorított kézzel próbálom nem megütni Jaredet. Nem akarom én megütni. Csak meg akarom simogatni az arcát. Egy kamionnal.

Megrázom a fejem. Mióta lettem én Rosie önkéntes védelmezője? Erős lány, meg tudja védeni magát, és egyébként is összevesztünk. Azt mondta, soha többet nem akar látni. Akkor meg miért akarok hősködni?

Újra a talpaspohárnak szentelem a figyelmem, amit egérré kellene átváltoztatnom, de nem sikerül: vagy farka lesz, vagy két füle.

- Úgy látom, Craig is kiszúrta magának – mutat rá Jared vigyorogva a griffendéles srácra, aki épp megsimítja Rose vállát. Mérgemben szétátkozom a talpaspohár-egeret.

- Haver, veled meg mi van ma? Idegesnek tűnsz – jegyzi meg Albus, majd megböki Jared hátát – Odanézz – mutat Craig-re, aki épp készül megfogni Rosie fenekét.

Bennem pedig elpattan valami. Egy pillanatig próbálom visszafogni magamat, azonban sikertelenül. Két lépéssel Rose padjához érek.

- Petrificius Totalus! – mondom ki hibátlanul az átkot, mire a srác tehetetlen sóbálvánnyá változik. Rose szemei szikrákat szórnak, miközben nekilök a falnak.

- Azt még megértem, ha terhes volt számodra a jelenlétem, de az hogy a barátaimat bántsd, azt nem tűröm, Malfoy – kiabál dühösen – Capitulatus! – mondja, mire kirepül a pálca a kezemből.

- Mi folyik itt? – néz ránk dühösen McGalagony professzor – Mr. Malfoy, mit képzel, hogy sóbálvánnyá változtatja egy diáktársát?! Ms. Granger, magától pedig igazán nem ezt vártam volna! Én megértem, hogy ön csak a barátját védte, és el kell ismernem, csodálatos lefegyverzést láthattunk, de mindkettöjük házától le kell vonnom 10-10 pontot. A hátralévő öt percben pedig menjenek ki a folyosóra – a pálcáik nélkül – és gondolkozzanak el rajta, hogyan kellett volna viselkedniük.

- Rosie, én sajnálom… csak – féltékeny voltam.

- Merlin szakállára, Scorpius! Elátkoztál valakit! Csak úgy, minden ok nélkül. Erre nincs mentség – mondja és elviharzik.

Rose egy hétig egyfolytában dühösen mered rám, amit csendben tűrök. Azonban miután úgy gondolom, ennél rosszabb már nem lehet, a lány bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Mostmár nem dühös. Egyszerűen figyelmen kívül hagy, ami rosszabb bármilyen megalázott hozzámszólásnál, vagy dühös pillantásnál, mert ez elhiteti velem azt, amivé nem akartam válni. Amitől mégis félek, hogy azzá válok. Egy arrogáns, beképzelt mardekárossá.

Így a legközelebbi bájitaltan órán addig játszom vörös hajával, mígnem hátrafordul és rácsap a kezemre.

- Malfoy! Granger! Kifelé az órámról – üvölti Diggory, mire elvigyorodom. Bevált a tervem.

A folyosón Rosie-nak a számításaim szerint dühösnek kellene lennie, azonban ehelyett lecsúszik a kőre és végtelenül szomorú arcot vág.

- Cassidy-vel jársz. Nem akarod, hogy a barátod legyek. Felfogtam. De miért akarod tönkretenni az életem? – kérdi és letöröl egy könnycseppet.

Leülök mellé és a combjaira teszem a kezeimet. Nem bírom elviselni, ha szomorú.

- Sajnálom, ha ezt érezted; nem akartalak megbántani – simítom meg – És nem járok Cassidy Monroe-val – vágok undorodó arcot, mire meglepődött képet vág.

- Tényleg?

- Tényleg, csak nem hagytad, hogy elmondjam – jelentem ki, mire megnyugszik. Átölelem, és hagyom, hogy a fejét a nyakhajlatomba fektesse – Hiányoztál – suttogom.

♥

Tudom, mit akarok. Tudom, mit fogok mondani. Hiszen már nem először csinálok ilyet. Nem először hívok randira lányt. Ez valahogy azonban más. Talán mert mégis csak egy bálról van szó. Vagy, mert Rose-ról.

Már három hónapja semmi sem zavarja meg felhőtlen barátságunkat, és a lány végre a bizalmába is visszafogadott.

Próbálok nem arra gondolni, hogy ez egy randevú. Hiszen Rose a barátom, és valószínűleg neki sem jelentek többet barátnál. De egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a mosolyt, mióta a Roxfort Expresszen beszéltem vele! Álmomban is kísért, és azóta folyton folyvást Őt keresem a folyosókon. A kviddicsedzséseken a lelátók felé tekintgetek, hátha megpillantom Őt is. A nagyterem is Őt kutatom a tekintetemmel. És ezúttal végre megtaláltam!

A griffendéles asztalnál ül néhány másik lány társaságában. Nevetgélnek, és haja fodrozódik, ahogyan a teste megrázkódik a nevetéstől. A gyomromba furcsa érzés nyilall. Olyasmi, amit még nem éreztem, és ez megriaszt. Elbizonytalanodom elhatározásomat illetően, de a haverjaim nem hagyják, hogy az utolsó pillanatban visszatáncoljak.

- Menj már! – lökdös Albus vigyorogva, de egy pillanatra lehervad arcáról a mosoly, mikor a találkozik a kétségbeesett pillantásaimmal – Nyugi, nem kevertünk szerelmi bájitalt a serlegedbe – kacsint. Nem akarom szóvá tenni, hogy bájital ide, vagy oda, én magamtól vagyok ilyen zavarodott. Vagyis inkább Rose-tól. Végre a lábaim is engedelmeskednek akaratomnak: maguktól megindulnak le a lépcsőn. Kába vagyok, és összemosódik előttem a világ. Csak egy dolgot látok tisztán: Őt. Mi történik velem? Lehet, hogy nem kellett volna meginnom tegnap fogadásból azt a kis Százfűlé-főzetet? Biztos amiatt van. Lehet, hogy romlott volt.

Ahogy egyre közelebb érek, érzem, hogy az emberek megfordulnak utánam, ami a Roxfortban megesik, ha az ember a mardekáros kviddicscsapat fogója és a griffendéles asztal felé igyekszik. Mégsem hátrálok meg, határozottnak tűnő léptekkel lépek Rosie-hoz, és mikor már a háta mögött állok, megköszörülöm a torkomat. Értetlenkedve fordítja felém a fejét, és néz fel rám azonnal a varázslatos szemeivel, melyek a múltkor is úgy megfogtak.

- Scorpius – állapítja meg. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – vonja fel a szemöldökét, és rózsaszín ajkait apró mosolyra húzza.

Barátnői sugdolóznak valamiről a háta mögött, de nem foglalkozom velük, inkább igyekszem az agyam mélyéről előkotorni a megfelelő szöveget.

- Szeretnék kérdezni valamit – jelentem ki, és bár kissé zavar, hogy ilyen nyugodtan fogadja felbukkanásom, nem mutatom ki. Magamra veszem szokásos, laza mosolyomat, de a vállaim még mindig merevek, melyek mutatják mennyire feszült vagyok. De mégis mitől? A folyosókon folyó pletykák alapján engem senki sem utasítana vissza, akkor meg mitől félek?

- Nahát! Hallgatlak – mosolyodik el szélesebben, én pedig előhúzom a zsebemből a téli bálra vett két jegyet.

- Lennél a partnerem a bálon? – teszem fel a kérdést egyszerűen, szinte már-már félvállról, a lányt azonban ez látszólag nem zavarja. Megdöbbenésében elkerekedik a szeme, és kinyitja a száját, de nem tud mit mondani. Mögötte a barátnői idétlenül sikkantgatnak és röhögcsélnek. Rosie feláll, de még így is le kell néznem rá kissé.

- Komolyan gondolod a kérdést? Ez nem valami ostoba poén vagy fogadás? – néz a hátam mögé a haverjaim irányába, és most rajtam a sor, hogy meghökkenjek. Nem azon, hogy ilyesmit feltételezne rólunk, hiszen csináltunk már ennél nagyobb bunkóságot is, hanem az, hogy nem hiszi el, hogy én komolyan őt szeretném vinni a bálra.

- A lehető legkomolyabban – mondom, mire ő töprengeni látszik, aztán óvatosan kiveszi a kezemből az egyik jegyet, majd végül felel korábbi kérdésemre:

- Ez esetben… örömmel.

A téli bál a legnagyobb esemény pont a téli szünet előtt. Tavaly meghívtak rá két zenekart is, a tanárok pedig feldíszítették a nagytermet, ahol a diáksereg leadhatja szavazatait a legszebb párra.

Amióta Rosie igent mondott, úgy érzem magam, mintha két Filibuster csillagszórót nyeltem volna le, amik a föld felett lebegtetnek, és kissé megrészegülve a gondolataimtól érek a mardekáros asztalhoz. Megkeresem a szememmel Rosie-t, s épp rámosolygok, mikor váratlan dolog történik. A lány baglya egy szép, nagy vörös levelet pottyant a kakójába, mire Rose szemei rémülten keresik a tekintetemet. Egy rivalló. Ami egyikünkre nézve sem kecseget túl sok jóval.

Megnyugtató mosolyt próbálok küldeni felé, ám már észre sem vesz, óvatosan bontogatja a piros borítékot, amelyből felharsan apja méreggel átitatott hangja.

- Rose Granger-Weasley! Nem azért jársz a Roxfortba, hogy ott holmi Malfoy csemetékkel szúrd el az értékes idődet, amit tanulásra kellene fordítanod. De anyád lebeszélt arról, hogy amiatt rivallót küldjek, mert barátkozol Scorpiusszal – a nevem hallatára mindenki felém fordul, de még mindig döbbent csend uralkodik a teremben. – Most viszont a Minisztériumban a fülembe jutott, hogy ez a te mardekáros barátod elhívott a téli bálba. Ráadásul a hátad mögött bizonyára gúnyt űz belőled, lányom – Rose apja enyhén gyengébb hangnemre vált, majd mikor visszanyeri dühödt hangszínét, folytatja – Egy mardekáros. Nem veszed észre, de csak ki akar használni. Ez egy Malfoy, hányszor mondjam még?! Ami pedig a bált illeti, megtiltom, hogy elmenj rá, nemhogy egy Malfoyjal, de senkivel sem. És, hogy elkerüljük az olyan véletleneket, melyek folyamán kilógnál a szobából, és részt vennél a bálon, hazajössz a bál délutánján.

A rivalló fokozatosan elhalkul, miközben érzem, hogy a bensőmet hullámokban árasztja el a félelem. Dumbledore csúcsos süvegére! Nem akarom, hogy Rose azt higgye, csak kihasználom őt, mert nem így van. Azonban dühvel vegyes szomorú szemei másról tanúskodnak. Végleg elkönyvelte magában, hogy a Malfoyok csak rosszak lehetnek. Rosszul vagyok magamtól, miközben nézem, ahogy Rosie felszegett állal átvonul a széksorok között, majd eltűnik az ebédlő ajtajában. Senki sem megy utána, hogy megvigasztalja. Én sem. Csak rontanék a helyzeten.

Rosie nélkül természetesen nem megyek a holnapi bálba, ráadásul megint kerül, így a nap végeztével olyan mérhetetlen csalódottsággal dőlök be az ágyamba, hogy Albus megjegyzi:

- Szereted, igaz? – néz rám komolyan a szemüvege mögül. Elmosolyodom.

- Már az első naptól fogva.

- Ha így van, látogasd meg holnap a klubhelyiségben. Véletlenül tudom, hogy délelőtt bűbájtant megy gyakorolni, és csak délután pakolja össze a bőröndjét.

- És mire megyek azzal? – hajtom le szomorúan a fejem - Nem tudom a griffendélesek jelszavát.

- Tegnap az egyik elsőssel Százfűlé-főzetet itattunk, hogy belóghasson a griffendélesekhez. Ha holnapig nem változtatnak rajta, bent vagy.

Nem győzök csodálkozni Albus rátermettségén.

- És mit mondjak neki?

- Szereted?

- Mindennél jobban.

- Akkor ezt mondd el neki.

♥

A téli est gyors lehűlést hoz és könnyű, szitáló havat.

Előttem Rosie végigsiet a klubhelyiségig, és lemondóan áll meg a Kövér Dáma előtt.

- Jelszó? – kérdezi a Dáma.

- Karácsonyfa?
- Nem.
- Csörgősipka?
- Nem.
- Csillagszóró?
- Nem!
- Üveggömb?
- Neeem! – lázad fel a Kövér Dáma, amikor Rosie hirtelen megdermed hangom hallatára.

- Mézeskalács?
- Így van – mondja a Kövér Dáma, és utat enged. Rosie elcsigázottan mászik be a portrélyukon.

- Hé, Rosie – kiált oda az előttem bandukoló lánynak Nigellus Black, az egyik felsőbb éves, aki szintén kviddicsjátékos, és ha hinni lehet a pletykáknak, már több száz összetört szívet hagyott maga mögött. Mivel azonban a lány mögött jövök, nem vehet észre. – Jól nézel ma ki, kislány – közelebb jön Rosie-hoz, hogy magához ölelje.

- Köszi, Nig – Rosie próbál kitérni az útjából, de a srác nem hagyja.

- Adsz egy puszit? – kérdezi, és már húzza is közelebb magához. Mérgemben káromkodok egyet.

Magamhoz rántom Rosiet én, és megcsókolom. Beleremeg a csókba, de aztán hatalmas pofont kever le nekem. Egymásra néztünk. Mindig lenyűgöz a lány mindent elsöprő, lángoló haragja. Harag? Inkább szenvedély.
- A pokolba veled, Malfoy – sziszegi Rosie a fülembe, ahogy magamhoz rántom. Mindenki leplezetlenül néz minket. Hanyagul a griffendélesekre pillantok.

- Mi van? Nincs dolgotok? – kérdezem bosszantó hanglejtéssel. Hallom, ahogy Nigellus felhördül.

- Merlinre, mindjárt párbajozni fogtok – suttog Rosie. Megszorítom a kezét.

- Hogy a pokolba jöttél be ide, Malfoy? – sziszegi az arcomba Nigellus. A klubhelységben most végképp megáll az élet. Nigellus és a saját arcom alig tíz centire vannak egymástól. Én lazán, Nigellus pattanásig feszülve várjuk a folytatást.

- Tudtam a jelszót. Mézeskalács – mondom mindent elsöprően szemtelenül. Rosie még mindig a karjaimban reszket.

- Engedd el őt, és takarodj! – mondja Nigellus, az állam alá szorítva a pálcáját. Szemtelenül ránevetek.
- Nyugalom, Black! Majd elengedem, ha megkér rá! – felelem, és szorosan magamhoz húzom a lányt.

- Rosie! – szól rá Nigellus, de ő nem hall, nem lát, nem érzékel. Az esze tiltakozik, de a szíve… Nigellusról a lányra emelem a pillantásom. Szinte minden egyéb megszűnik létezni, ahogy összeolvad a tekintetünk.
- Akarod? – kérdezem a lányt gondolatban.

- Mit gondolsz? – kérdez vissza gondolatban, mire még szorosabban magamhoz rántom.
- Hogy az enyém vagy, menthetetlenül – A lány épp egy tökön rúgás képét vetíti a fejembe. Fájdalmas arckifejezést imitálok.

- Kapsz öt percet, hogy megmagyarázd mi ez – gondolja Rosie, és egy mozdulattal a portélyuk felé taszít, majd megszólal. - Öt percet kérek mindenkitől.

Kilökdös a portrélyukon és várakozó tekintettel mered rám.

- Azért jöttem, hogyha már a bálban nem tudom elmondani, elmondom most – lépek közelebb hozzá. Szemeit tágra nyitja, az univerzum végtelenségére emlékeztetnek. – Szeretlek, Rose Granger-Weasley! – fúrom a tekintetem az övébe és lassan lehajolok ajkaihoz. Rámmosolyog, azzal a mosolyával, ami a legsötétebb éjjelt is nappallá varázsolná, és behozza ajkaink távolságát.

Rosie-t csókolni olyan, mintha egy lágy süteményt ennék: puha és bársonyos. Gyengéden tol el magától, hogy levegőhöz jusson, majd az ajkaimra suttog valamit, de nem értem.

- Azt akartad mondani, hogy te is szeretsz, vagy mi? – vigyorgok rá pimaszul.

- Vagy mi – dünnyögi, és lehunyt pillákkal élvezi közelségem.

- Ha tudnád, mióta vártam erre – nézek a csillógó szemeibe, melyek most tanácstalanok. Egyfelől, haza kell mennie, az apja már biztos a kastély előtt várja; másfelől, remélem, nem akarja megtörni ezt a pillanatot. Mert ez valami új. Valami más. Valaminek a kezdete.

Rose

III év

Az átváltozás után a macskabunda kissé szorít, ám kivételesen kibírható.

Óvatosan lopakodok át a klubhelyiségen, de alaptalanul féltem: éjféltájban már nincs lent senki.

A sötétség kloroformos lepedőként ölel körül, fojtogatván tüdőmet.

A Roxfortban közlekedni emberként nappali fényben sem egyszerű, sötétségben pedig még nehezebb. Ha pedig valakinek még az apja megfigyelő bűbájaitól is óvakodnia kell, egyszerűen lehetetlen. Azonban, ha az ember lánya animágusként macskává tud átváltozni, könnyedén át tud csusszanni a Kövér Dáma portréja alatti résen, feltűnés nélkül el tud osonni a tanárok mellett, de még Frics macskájával is össze tud barátkozni.

A folyosókon nyugtalanító csend honol, csupán egy-egy mennydörgés rázza meg a téglafalakat, miközben végigosonok a lépcsőkön is. Az első emeleti mosdónál Félig Fej Nélküli Nick csendesen dudorászva biccent, s Frics macskája is halkan odadörgöli magát hozzám. A képeken a legtöbb figura alszik, mindössze az öreg Dumbledore járkál fel-alá, csak akkor áll meg, mikor odaérek a képe alá.

- Ó, ezek a romantikus, őszi esték. Minden állat kirajzik a szabadba. Épp az előbb láttam egy őzgidát szaladni a Fúriafűz felé – kacsint rám csalafintán az aranyozott keret mögül a vén arc, mire megcsóválom a farkam. Scorpius már ott van.

Mire kiérek a szabadba egy távoli óratorony, vagy templomharang elkondítja az éjfélt. Két hófehér villám szeli ketté az égboltot - mintha a művész húzott volna elhamarkodott vonalakat remekműve közepébe, - majd újra sötét lesz. Az eső lágyan áztatja a roxforti birtokot, a múltbéli sebek összeöltését ígéretét hozza magával, s a szél védelmezőn söpör végig a Rengetegen, megcirógatva a friss sebeket, elfedve a régieket. Az ég lilás-feketés színű már, s ahogy alatta ülve, macskaalakban gyönyörködöm benne, elönt a csodálat. A pillanat viszont hamar elillan, az ég feketéje végleg sötétre festi a vásznát, én pedig továbbhaladok a Rengeteg felé. A távolban néhány elmosódott unikornist látok, míg balról menta illatát hozza a szél. Nincs hideg, mégis, ahogy a légáramlatok meg-megcsapják a vállam, már sajnálom, hogy nem vastagabb a bundám.

Lassú, megnyújtott léptekkel haladok a találkozási pont felé, ami tavaly tavasz óta oltalmazza szerelmünket a kíváncsi szemek elől. Miután apa elküldte a rivallót, és a téli szünetre hazarendelt, Scorpius egyszerű tervet dolgozott ki, hogy titokban találkozhassunk: Beleegyező bájitalt kevert a sötét varázslatok kivédése tanárunk, Blaise Zambini laposüvegébe, s a férfi öntudatán kívül beleegyezett, hogy megpróbál megtanítani minket az animágiára. Minden hétfőn és pénteken gyakoroltunk a Griffendél hálókörletében, ügyelve, hogy le ne bukjunk: Scorpiust hol Peggyvé, hol Phoebe-vé alakulva, Százfűlé-főzet segítségével csempésztem be. Egy-egy esetben hatalmasat kockáztattunk, mint például mikor Peggy jóslástan szakkörének előbb lett vége, s az akkor éppen beteg Peter Pettyfer csodálkozva megjegyezte a klubhelyiségben, hogy már annyira lázas, hogy egyszerre két Phoebet lát, de az egyik szőrösebb, mint a másik (ugyanis Scorpius kezdett visszaváltozni).

Az animágia azonban közel sem volt olyan egyszerű varázs-tudományág, mint azt képzeltük. A sok félresikerült átváltozás miatt néha egy-egy hetet is kihagytunk, a Százfűlé-főzet túlzott fogyasztásának mellékhatásaként pedig Scorpiuson néha rémisztő külsejű kiütések keletkeztek.

Természetesen kezdetben magánéleti problémák is adódtak: Albus, Scorpius barátja elkezdett gyanakodni, így egyik nap, mikor a Legendás Lények Gondozása órán mellém csapódott az évfolyam legnagyobb pletykafészke, Meredith Walters a Mardekárból, útjára indítottam azt a pletykát, hogy Scorpius rendszerint más klubhelyiségekben járkál és összeszűri a levet a lányokkal, így az eddig is népszerű fiú népszerűsége most még jobban megugrott. Ez ugyan felfüggesztette Albus gyanakvását, de így Scorpiusnak is nehezebb volt észrevétlenül kijutnia a Mardekáros klubhelyiségből.

Bár már az első pillanattól kezdve a barátomnak tekintettem az akkor még esetlen Mardekárost, arra sohasem gondoltam volna, hogy egyszer egy párt fogunk képezni. Hogy miért? Lássuk csak: Scorpiust markáns arcvonásai, és azúrkék, zöld foltokkal tarkított szemei az évfolyam leghelyesebb fiújává teszik, és hozzá képest én durrfarkú szurcsóknak érzem magam - bár Phoebe szerint nagyon szép kis durrfarkú szurcsók vagyok… Mégis, a gyakorlások alkalmával összekovácsolódtunk. Addig is sokat voltunk együtt főleg órákon, de túl rondának tartottam magam ahhoz, hogy járjak egy olyan tökéletes fiúval, mint A Mardekáros Szőke Herceg, ahogy Scorpiust elnevezték.

Most az egyik legvastagabb törzsű fűznél áll, a gyenge szellő néha meglibbenti szőke haját. Zöldeskék, csillogó szemeit az enyémekbe fúrja.

Megrázom a bundám, és hagyom, hogy tagjaim újra kinyújtózhatnak emberi alakjukban. Lesöprök pár ottragadt macskaszőrt magamról, közben folyamatosan érzem magamon Scorpius vágyódó pillantását.

- Már azt hittem, ma nem is láthatlak – rekedtes a hangja, miközben közelebb lép. – De megérte várni… Gyönyörű vagy, Rosie – lép közelebb Scorpius, miközben a kezét óvatosan az állam alá csúsztatja. Lehunyom a szemeimet, és egy pillanatig élvezem közelségét – De utálom ezt – tárja szét tehetetlenül a kezét.

- Mit? – kérdezem ijedten.

- Hogy nem láthatlak bármikor. Hogy nem foghatom meg a kezedet. Hogy nem csókolhatlak meg nyilvánosan. Hogy el kell néznem, ahogy az az idióta Porter Wayne ráteszi a mocskos kezét a fenekedre, és én nem átkozhatom ketté – sorolja dühösen, én pedig igyekszem elfojtani a vigyoromat, mikor meghallom a féltékenységét, holott a helyzet valóban nem rózsás. Apa azzal fenyegetőzik, hogy kivesz a Roxfortból, ha meglát Scorpiusszal.

- Féltékeny vagy, Malfoy? – kérdezem, tudva, hogy utálja, ha a vezetéknevén szólítom.

- Ha tudnád mennyire, Granger - motyogja immár ajkaimra édesanyám vezetéknevét, s mint amely kiéhezett vad rabol rá áldozatára a kietlen pusztán, úgy csókol meg. A hideg esőcseppek és a fiú meleg ajkai jóleső borzongást hagynak maguk után. Kezeim a hajába túrnak, az ő kezei pedig a derekam simogatják, mígnem a levegőhiány választ szét minket.

Halk nyögés szökik meg résnyire nyílt ajkaimból.

- Tudom, hogy élvezted – vigyorog.

- Ne turkássz a fejemben, aranyvérűkém.

- Tudod, hogy nem tudom megállni az okklumenciát, Rosie – motyogja a hajamba, miközben a kulcscsontjára hajtom a fejem – De egyébként is… Nem ezért jöttem – fordít maga felé, majd felmutat két jegyet a halloweeni koncertre – A tavaly téli nem sikerült. Most, ősszel eljönnél velem?

- Nem tudom menni fog-e, Scorpius – nézek rá összetörten – Ha apa megtudja…

- De nem fogja – villant rám egy ezer galleonos mosolyt szemtelenül a szőke fiú – különleges dolgot tervezek aznapra – kacsint, majd egy utolsó, mély csók után visszaváltozik pettyes őzgidává, és leül a vizes fűbe, a fűzfa alá. Megrázom magam, visszavedlek macskává, s összegömbölyödve lefekszem az őzgida mellé, aki ráhajtja hosszúkás fejét a bundámra. Mivel állati formánkban nehéz lenne pálcát hordani magunknál, egyikünknél sincs varázspálca, így nem tudjuk vízhatlanító bűbájjal vízhatlanná tenni az esőáztatta földet, de nem zavar: tudom, hogy Scorpius saját testével véd az eső ellen, s akár az örökkévalóságig vigyázna rám.

Egy sóhaj megbocsátásért esedezett. Egy halk szeretlek megváltotta. Egy lopott csók pedig olyan titkokat ígért, melyet csak a csillagok hallhattak.

♥

Halloween táján a kastély kísérteties álcát ölt magára: a legtöbb lovagpáncél sisakja töklámpásra cserélődik, a sarkokban pókhálók, a folyosókon lebegő gyertyák jelennek meg. A nagyterem mennyezete sötét éjszakát mutat, s cukorkák, csokoládétáblák hevernek mindenütt. McGalagony professzor ezenkívül mindig elrejt több tucat cédulát kastélyszerte, melyek mindegyikén találós kérdések vannak, amelyek elvezetnek a következő papírdarabhoz. A kincsvadászat során sok különleges ajándékot lehet szerezni, például új varázslósakk készletet, Nimbusz Háromezrest, aranycsikesz alakú nyakláncot, Filibuster csillagszórókat, varázskönyveket, törpebaglyot, kiscicát, házipatkányt… Aztán pedig ott van a bál, ami a játék után, rögtön éjfélkor kezdődik, és hajnalig tart.

A két eddigi roxfortos halloweenem alatt mindig a kincsvadászatot vártam a legjobban, azonban miután ma két erős kéz rázására ébredek, azonnal kipattan a szemem, és a bál az első, ami eszembe ötlik.

- Rose! Kellj ki az ágyból! – hallom az elmosódott hangot – Merlin szakállára, délután három óra! – erőteljes rázás éri a vállamat, mire felnyitom a jobb szemem. Phoebe áll a baldachinos ágy mellett, a pálcája a kezében, miközben valami olyasmit dünnyög, hogy ha nem kelek fel, elátkoz. Eszembe jut Scorpius, majd a bál gondolata is, így elsietek a zuhanyozni. A hideg víz gyorsan eltünteti az álom utolsó jeleit az arcomról, én pedig már vívódva állok a tükör előtt.

- Minek öltözzek be? – kérdezem már-már kétségbeesve a barátnőmet, akit egyedüliként beavattam a Scorpiusszal való romantikus kapcsolatomba.

- Mindegy, mibe öltözöl Rose, de egy valami véss az eszedbe: ez egy Malfoy. Le kell nyűgöznöd – mondja Phoebe. Összeráncolom a szemöldököm.

- Ötletem sincs, mi lenne a jó jelmez.

- Még jó hogy itt vagyok neked – forgatja meg a szemeit, majd egy tucat sminkterméket varázsol elő a táskájából. Az ecsetek, tusok, szemceruzák és különféle egyéb termékek sorra lebegnek elő egy kis sminktáskából. Egy nagytükör varázsolódik elő a semmiből, hozzá illő székkel. Ez utóbbira nyom le barátnőm, majd elmagyarázza, hogy szerinte macskának kéne öltöznöm.

- Ez jó ötlet! – örvendezek. Phoebe tucatnyi színes képet varázsol a szobába, mindegyiken cicajelmezbe öltözött lányok mosolyognak a kamerába. Némelyik képen a személyek mászkálnak, ami arra utal, hogy egy varázsújságból vágta ki őket. Kiválasztjuk a legjobbat, majd bonyolult, RAVASZ szintű bűbájt alkalmazunk, hogy ugyanúgy nézzek ki, mint a kiválasztott képen látható lány.

- Periculum! – mutat rám Phoebe kimondva a Próteusz-bűbájt, ami leutánozza a képen látottakat. A hatás elmaradhatatlan: vörös hajam teljesen kiegyenesedik, az arcomra a jellegzetes macskaarc kenődik fel, a ruhám vörös szőrmévé alakul.

A fekete hajú lány még néhány tartósító varázs segítségével fixálja a remekművet, és bátorít.

- Nagyon köszönöm, Phoebe – ölelem meg, és útjára engedem, hiszen James Potter már valószínűleg lent várja őt a klubhelyiségben.

Az igazi bál ugyan a nagyteremben folyik már régóta, de a hagyományokhoz híven a klubhelyiségben is mindig tartunk egy privát bulit, így előre küldöm barátnőmet, hadd menjen táncolni, míg én óvatosan, nehogy kárt tegyek frizurámban és sminkemben, levetem magam a baldachinos ágyra.

Mennyi veszély leselkedhet ezen az éjszakán rám! Apa figyelő bűbájai mindenhol ott vannak, és kijátszásukhoz nagy adag szerencseszérumot ittam.

Már éppen rá akarom szánni magam, hogy lemenjek én is a klubhelyiségbe, mikor halk pukkanással megjelenik mellettem Voldemort.

Felsikoltok, mire Scorpius átvarázsolja magát normál külsejűvé.

- Csak vicceltem – szorít magához.

- Nálad van a főzet? – kérdezem. Feltartja a hüvelykujját és nagy kortyokban megissza a Százfűlé-főzetet, minek következtében egy hatodikos griffendéles fiúvá válik.

Egyedül sétálok le a lépcsőn, majd pár perc elteltével Scorpius is követ.

A klubhelyiség tele van színes maszkokkal és hajakkal, a legtöbben igazán kitettek magukért. Sokan táncolnak, de vannak, akik csak hömpölyögnek a tömeggel.

- Jól nézel ma ki, Rose – vigyorog rám Craig McCavhen – Táncolunk?

Elfogadván a fiú kérését, lassú, páros táncba kezdünk, úgy érzem csak azért, hogy Craig jobban hozzám bújhasson. Scorpius a parkett széléről figyel, de nem avatkozik közbe, hogy ne legyen feltűnő.

A szám felénél járunk, mikor Porter Wayne lekér, és érzem, ahogy Scorpius kissé kiköpi az italát. No, igen, Porter-nek nem mindig tiszták a szándékai, de alapvetően kedves fiú. A harmadik és negyedik kört is eltáncolom vele. Ezután még hét különböző fiú kér fel, mire Scorpius is sorra kerül.

- Pokolian féltékeny vagyok ám – jelenti ki rekedt hangon Scorpius, miközben lekér egy hetedikestől.

- Azért valld be, egészen jól szórakoztál – cukkolom, miközben a fiú az egyik sarok felé húz. Mikor kellő távolságra vagyunk a tömegtől, Scorpius magunkra terít egy láthatatlanná tevő köpenyt, és kisurranunk a portrélyukon.

Átvágunk az előcsarnokon, kimegyünk a nagy tölgyfaajtón, egyenesen be a Rengetegbe.

- Tudod, hogy különlegeset terveztem mára – motyogja egy csók közben – Szóval, íme.

A fák közül egy leírhatatlan lény bukkant elő. Soha életemben nem láttam még ehhez foghatóan bizarr teremtményt élőben. Olyan teste, hátsó lába és farka van, mint a lovaknak, mellső lába, szárnya és feje viszont sashoz teszi őt hasonlatossá. Nagy, görbe, acélszürke csőre ijesztően fénylik, csakúgy, mint hatalmas, borostyánsárga szemei. Mellső lába húszcetis, hegyes karmokban végződik.

- Egy hippogriff – suttogom ámulva, mire Scorpius ezer galleonos mosolyt villant rám.

- Igen. A Rengetegben barátkoztam össze vele, a neve Vadvillám. Hajolj meg előtte! – jegyzi meg Scorpius.

Engedelmeskedem, bár nem tűnik jó ötletnek, hogy a tarkómat fordítsam Vadvillám felé. Fejet hajtok az állat előtt, majd ismét a szemébe nézek.

A hippogriff gőgösen mered rám egy pillanatig, és nem mozdul.

Egy röpke perc erejéig úgy tűnik, mintha Vadvillám nem akarna barátkozni, de legnagyobb meglepetésemre lehajtja fejét, és térdre ereszkedik.

- Szerencsére. Már azt hittem, nem fog sikerülni – cukkol Scorpius.

Lassan, megfontoltan lépek a hippogriffhez, és megsimogatom a csőrét, amit jól tűr, sőt, láthatóan élvezi.

Scorpius bakot tart, és felsegít Vadvillám hátára. Ő maga egy bokor alacsony ágát használ lépcsőnek, úgy kapaszkodik fel mögém.

- Indulhatunk – hajol előre a fülemhez – Erősen kapaszkodj belém…

Cipője sarkával megböki a hippogriff oldalát. Vadvillám nyomban a levegőbe emelkedik, Scorpius összeszorítja térdét, a fel-le mozgó hatalmas szárnyak a szárát súrolták. Érzem magamon a fiú szorító ölelését, s tudom, nem tudnánk lezuhanni. A négyméteres szárnyak egyre magasabbra hágnak, kezeimmel félve szorongatom az állat nyakát, s már repülünk is az ég felé.

Vadvillám szélsebesen repül az éjben, s rajta ülve szabadnak érzem magam. Átszállunk a Tiltott Rengeteg, majd a kastély fölött, végül a tóhoz is közel repülünk, olyannyira, hogy topánkába bújtatott lábammal érzem a víz selymességét.

- Ez csodálatos – ölelem át a szőke mardekárost repülés közben, és elmondhatatlan boldogságot érzek iránta.

Scorpius

- Ki tudná megmondani a szerelmi bájital összetevőit?

Diggory termében félhomály uralkodik, és füstös szag terjeng a levegőben. A tanár azt hiszi, hogy olyat kérdez, amit senki sem tudhat, ugyanis ez RAVASZ tananyag, de az én Rosie-m keze a magasba lendül. Gúnyos mosolyra húzom ajkaimat, és várom mit lép erre a tanár, mert arra, hogy ezt bárki tudja, biztos nem számított. Ám Diggory körbenéz a teremben, majd egy „hát ezt senki sem tudja?” kérdéssel elkezdi magyarázni a főzet elkészítését.

- Nem látja, hogy valaki jelentkezik? – meredek dühösen Diggory-ra.

- Mr. Malfoy, én értem, hogy híres, aranyvérű varázslócsaládból származik, de ezt a hangnemet akkor sem engedheti meg magának…

- De Rose jelentkezik! – tiltakozom egyre dühösebben.

- Ez esetben tíz pontot vonok le a Griffendéltől, és ötvenet a Mardekártól. Óhajtja még zavarni az órát?

- A Griffendéltől miért vont le tíz pontot? Senki nem csinált semmit – érzem, hogy ahogy a Griffendél védelmére kelek, minden tekintet rám szegeződik.

- Scorpiusnak igaza van, Mr. Diggory, csak a választ akartam mondani. Nem szükséges a pontlevonás – szólal meg csendesen Rose is.

- Az én órámon azt csinálok, amit akarok! – tombol Diggory – Ötven pont a Mardekártól, és ötven a Griffendéltől, szemtelenségért. Délután pedig, Ms. Granger, jelentkezzen az irodámban büntetőfeladatért.

- De… - tiltakozik Rose, mire Diggory ordítva rámutat.

- GRANGER! KIFELÉ AZ ÓRÁMRÓL!

A meleggel nem törődve állok a Tiltott Rengeteg szélénél – ugyanis Rose azt a büntetést kapta, hogy takarítsa el az összes levelet a kastély és a Rengeteg között útról varázslat nélkül, de nem akartam cserbenhagyni - és figyelem az őszi tájat, hátha meglátom egyik-másik levélkupac mögül felém kanyarodni Rosie-t. Türelmetlenül a karórámra pillantok, és megdörzsölöm a csípős szél által megcsípett bőröm, hogy felmelegedjen. Öt perc múlva hét óra. Akkor kezdődik a büntetése. Biztos nem fog késni.

- Scorpius? Bolond vagy? Meg fogsz fagyni idekint! – hallom meg nemsokára az ismerős és oly’ szívet melengető hangot.

- Hát, akkor úgy tűnik, Te vagy a hősöm, aki megment ettől – mosolyodok rá, ahogy látom őt, amint odaszalad hozzám és szorosan átölel. A jóleső melegség minden porcikámat átjárja, és hirtelen nem is érzem a hűvöset.

- Hogy kerülsz te ide? Csak engem küldtek büntetésbe – néz rám zavartan.

- Nem akartalak egyedül hagyni, így kitaláltam, hogy szándékosan csinálok valamit, amitől valamelyik tanár büntetésbe küld. Így kviddicsedzésen megkértem Jared-et, verekedjünk össze, de Hooch csak a hormonokra fogta. Aztán megpróbáltam lelökni a srácot a seprűről, de ez sem működött. Így végül a Bazibumm bűbájhoz folyamodtam, és szép nagyra varázsoltam a kvaffot.

- Egy kvaff elvarázsolása miatt kaptál büntetést? – hitetlenkedik Rosie.

- Nem egy volt, hanem huszonegy – vigyorgok, amikor felidézem Madame Hooch fejét, mikor meglátta a megnövesztett kvaffokat – De megérte – nézek rá, mire pipiskedve megcsókol.

Kit érdekel a büntetés, ha a világ leggyönyörűbb lányával lehetek közben?

Rose

IV év

A negyedik év maga a tömény unalom. Na, nem mintha ne lenne elég órám, vagy elfoglaltságom, mégis, az előrehozott RBF vizsgákra való tanulás leköti minden időmet, csak hétvégén érek rá pihenni. A hétvégékén azonban ahelyett, hogy ledőlnék, vagy olvasnék, rendszerint a Tiltott Rengetegbe megyek futni.

Az egész tavaly év vége felé kezdődött, mikor Peggy bűbájtan órán ahelyett, hogy a levitációs bűbájt gyakorolta volna, bemutatott egy olyan varázslatot, amivel – állítása szerint – tíz kilót fogyott. Phoebe és én viszont nem akartunk fogyni, főleg nem varázslattal, ráadásul az egyik hatodikos hugrabugostól úgy hallottuk, olyan mellékhatásokat produkál, mint lila, gennyes pattanások az arcon, illetve fenéken. Én viszont úgy gondoltam, mégsem árt jó kondícióban tartani magam, és pihentető elfoglaltságnak sem volt utolsó, így nekiálltam futni a Rengetegben. Először csak a közepén található mezőig, végül egy kis kitaposott ösvényre bukkantam és azon futottam át, napjában többször is. Egyik nap viszont, mikor a mező szélére értem, már sötétedett, és valami mozgott az egyik bokorban. Félve húztam össze magamon a kardigánt. Azonban félelmem alaptalannak bizonyult: egy unikorniskanca legelte az elnyílt szirmokat. Ha azt hittem, hogy a Scorpius által bemutatott hippogriffek csodálatosak, akkor ez a lény egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű volt. Fekete szőrét átszötték az ezüstös szálak, sörénye és farka ragyogott. Egy, körülbelül tízcentis, csavart szarv nőtt a fejéből, amivel finoman böködta a karomat. - Hazakísérsz? – kérdeztem az állattól, aki óvatosan megkaparta a földet. Így történt, hogy visszafelé együtt futottam egy unikornissal.

Minden időmet a tanulásnak szenteltem, és igyekeztem minden tárgyból kihozni a legtöbbet. Általában a könyvtár emeletén ültem le, és két könyv lebegett mellettem, és pergamen, illetve tinta feküdt előttem az asztalon. Sokszor el is aludtam, így zárórakor Madam Cvikker jött oda, és kedvesen babusgatva keltegetett, mutogatván az órát a falon. Azt a kicsiny szabadidőt, ami jutott viszont igyekeztem futással tölteni, ahová az unikornisom is elkísért, akit időközben Maraudeurnek neveztem el.

A változatosság kedvéért éppen a könyvtárban ülök és a Mugliismeret házi feladatomat körmölöm, mikor Scorpius lezuttyan mellém.

- Mágiatörténetre és bűbájtanra három oldalas esszét kell írnom, bájitaltanra pedig tizennyolcat – nyög fel.

- Akkor ideje lenne elkezdened! – mondom, fel sem nézve a pergamenből.

- De nem megy! Orlando már két hete beteg, nem tud edzést tartani a csapatnak. Hiányzik a testmozgás. Anélkül nem tudok koncentrálni – nyavalyog, mire leeresztem a levegőből a könyveket, amúgy sem tudok már egy ideje koncentrálni a feladatra.

- Eljöhetsz velem futni a Rengetegbe. Sovány vigasz, de átmenetileg megteszi – mosolygok rá, mire felvillanyozódik.

Tíz perc múlva már a Rengeteg felé futunk, s az a célom, hogy megmutassam Scorpiusznak Maraudeurt, de az állat nincs sehol. A fák között, kisebb bokrokra, meg a fűre tapadva ezüstszín folyadékot találunk.

- Unikornisvér – jelenti ki a fiú, mire megltáva a beleragadt fekete szőrt, elborzadok. Tudtommal csak Maraudeur olyan különleges, hogy feket színű a szőre. Ha történt vele valami, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam vele, mikor szüksége lett volna rám.

- Magamra hagynál? – kérem a fiút.

- Itt megvárlak.

Fáradtan pihenünk meg, miközben körbepásztázom az erdőt, ám nem látok semmit. Nem mozdul semmi, és még a szél sem jár idebenn. Csend van. Végtelen, és folyékony, néma csend, ami úgy szorít maga alá, mintha egy présben lennék. Gyilkos csend, ahol nem mozdul semmi, talán nem is él semmi. Mozdulatlan, dermedt csend. Ólmos fáradtságot érzek, és megpróbálom rávenni elfagyott végtagjaimqt, hogy tovább induljak. Ekkor valami megmozdult a fák között, éppen előttünk, és úrrá lesz rajtam a félelem. Mint ahogy a kancsóba töltik a jeges vizet, úgy telt fel testem minden porcikáját elárasztó páni félelemmel.
- Ki van itt? – kérdezem hangosan, de a csendben csak a saját, rémült hangom visszhangját veri vissza a rengeteg. Scorpius megszorítj a kezem bátorításképp, én pedig idegesen mosolygok, ahogy nekidőlök izmos mellkasának. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, jövök rá idegesen. Ó, nem…! Hiszen pont a reményért jöttem, Maraudeur miatt. Ijedten fordulok arra, ahol az imént a mozgást véltem látni. – Hol vagy? Gyere elő!

A hangom idegesen megremeg, és elcsuklik. Bármi lehet itt. Bármi, ami akár meg is ölhet. Scorpiusnak is velem kellett volna jönnie tovább. Újabb mozgás, ezúttal jobbról. A pálca fényénél kevés dolgot látni, mert már egészen sötét van. Szenteste. Ajándékok, család, boldogság. Feltéve, ha élve kijutok innen. Erre persze nincs életbiztosítás… remegő kézzel fordulok jobbra egy ösvényen. Iszonyatos ez a csend. Szinte megtapad a fákon, mintha külön életet élne. Neszezést hallok a háta mögül, mire legszívesebben elszaladnék. De merre? Hova? Itt már nincs értelme futnom. Ha valami rántámad, és meg akar ölni, akkor az most kétségtelenül meg is öl. Nincs értelme futni. Hirtelen elhatározással megfordulok, és egy olyan lényt lát maga előtt, amilyet korábban soha. Egy másik éjfekete egyszarvút. Egymásra nézónk, de nem mozdulunk. Milyen csodás lény, a fénye, ellentétben a hófehér egyszarvúakkal kékes, a sörénye pedig mintha gyöngyházfényben derengene. Pont, mint Maraudeur. Csodálatos, pompás. Mégsem ő az. A lenyűgöző szépségű lény hátat fordít neken, és lassan megindul. Botladozva követem. Miért követem? Talán mert csodálatos, és vonzó jelenség. Az egyszarvú léptei nem vernek zajt. Némán lépkedek, megőrizve a csendet. Most nem félek annyira, bár az egyszarvú látszólag tudomást sem vesz rólam. Csak megy, én pedig követem.
Egy tisztásra érünk, ahol más egyszarvúak is vannak. Többnyire fehérek. Avatatlan szemnek talán egyformának tűnnének, de… nem egyformák. Különbözőek. Meglátom a földön feküdni Maraudeurt, és a rémület, hogy mit tettem vele, végigszalad rajtam. Mintegy vészjelzés. A sűrű aljnövényzetben botladozva megpróbálom odaverekedni magam. Egy pillanatig úgy tűnik, hogy a hófehér, csodálatos lények nem engednek oda, de aztán szétnyílnak, utat engedve. Térdre esek a barátom mellett, és a könnyek kicsordulnak a szememből, és a selymes szőrre potyognak.

A bánat és az öröm egyszerre tör fel bennem, mindent elsöprő dualisztikus érzelemhullámban. A kezem a finom, puha aranyszínű szőrhöz ért. Egy kiscsikó. Egyszarvúcsikó. Maraudeurra nézek, aki a földön fekszik, nyilvánvalóan nem rég ellette meg a gyönyörű jószágot. Úgy tűnik, hogy jól van, annak ellenére, hogy kimerült. Megsimítom a nyakát, és a vállát.

- Gyönyörű – suttogom, és ujjaim újra a selymes, bolyhos, aranyszőrbe túrnak. Láttam már egyszarvúcsikót, de sosem ilyen közelről. Csodálatos. A látványa olyan, mintha a kihűlt lelket újramelegítenék. Nyugodtság sugárzik belőle. A csikó nem retten meg tőlem, nem szalad el, csak fekszik a földön, körbeterítve némi ezüstösen csillogó „vérrel”.

- Idén te kaptad a legszebb karácsonyi ajándékot! – suttogom az egyszarvúnak. – Boldog karácsonyt, Maraudeur!

Ez a télen történt, azóta pedig nem akartam más unikornist keresni, akivel fussak, így inkább mindennap meglátogatom Maraudeurt és a csikóját, aki megerősödött azóta.

A futást ettől függetlenül nem hagytam abba, ez segít legyőzni a vizsgákkal kapcsolatos félelmeimet. Most viszont nem ezüst unikorniskancával futok, hanem egy pettyes őzzel, aki alkalomadtán szőke mardekárossá változik.

Scorpius

Az Északi Toronyba vezető út a vártnál is hosszabnak bizonyul. A zegzugos kastély még négy év után is tartogat meglepetéseket.

- Biztosan… van… rövidebb út is – zihálja Albus, miután a hetedik hosszú lépcsősort is magunk mögött hagyjuk, s megállunk egy ismeretlen, kihalt folyosó közepén. Nem látunk semmit, ami elárulná, merre induljunk tovább; közel, s távol az egyetlen tárgy egy megterített, középkori asztalt ábrázoló kép.

- Szerintem jobbra kell mennünk – vélekedik Albus.

- Nem hinném – rázza a fejét Jared – Az a déli irány. Nézd, az ablakból látszik a tó…

Ezalatt szemügyre veszem a festményt. Időközben az asztalhoz besétált egy részegnek tűnő fickó, aki békésen enni kezd egy csirkecombot. Már rég megszoktam, hogy a roxforti képek figurái ide-ode sétálgatnak és rendszeresen átmennek egymáshoz látogatóba, de néha szívesen elnézem a mozgóképeket. Kisvártatva megjelenik egy másik férfi is a képen, a kezében kancsót szorongat.

- Hah! – kurjant a belépő – Nem is hagytál volna nekem a borból, ha nem veszem el a kancsót, te részeges fráter!

Albus, Jared, és én meghökkenve figyeljük a jelenetet.

Az asztalnál ülő hümmög valamit, mire a másik vörös fejjel ráordít.

- Részeg disznó vagy, Owen, ráadásul tartozol nekem öt galleonnal! Nem felejtettem ám el.

Owen azonban valószínűleg nem hall semmit, belebólint az előtte álló levesestáljába. A kancsót szorongató férfi most dühtől csillogó szemmel mered ránk.

- Ez birtokháborítás! Mit képzeltek magatokról?! – hevesen gesztikulálva magyaráz – Vagy ti is a boromat akarjátok? – magához szorítja a kancsót.

A pillanatnyi beállt csendet kihasználva gyorsan megszólalok.

- Elnézést, uram, de eltévedtünk. Az Északi Tornyot keressük, nem tudja véletlenül, merre van?

A férfi egy szempillantás alatt felderül.

- A legjobb embert kérdezitek, drága barátaim – harsogja – Gyertek utánam, vezetőtök leszek most – azzal a kancsót ölelve eltűnik a kép bal sarkában.

Útra kelünk: jobbára a férfi dudorászását követjük, de néha még azt is látjuk, ahogy kalauzunk átszalad egy-egy festményen.

- Erre, erre, barátaim! Ne lihegjetek, még csak most jön a java – rikkant, és felszökell a csigalépcső menti festményeken. Lihegve követjük, és ekkor meghalljuk a fejünk felett a tompa zsivajt – a griffendéles és mardekáros diákok fölöttünk lehetnek.

- És ím, meg is érkeztünk – mondja a férfi, miután lihegve megmásszuk az utolsó fokot is – Ha segítség kell, ne feledjétek, Austin bármikor szolgálatukra áll – azzal el is tűnik egy teadélutánt tartó öreg hölgy festményén.

A mennyezeten lévő csapóajtóból legördül az ezüstlétra, amin egyesével felmászunk, hogy a jóslástanterembe jussunk. Ez a legfurcsább tanterem mindközül, leginkább egy zsúfolt padláson berendezett régimódi teázóra hasonlít. Húsz kis kerek asztal áll benne, körülöttük kárpitozott karosszékek és kövér puffok. Az ablakokat, mint mindig, most is sötét függönyök takarják, s a bíborszín kendők alatt rejtőző lámpák kísérteties, vörös fénybe vonják a bútorokat. A helyiségben fullasztó meleg van, fűszeres füstölő-illat száll a levegőben. A polcokon a szokásos madártollakon, vastag könyveken, gyertyacsonkokon és kristálygömbökön kívül most egy hadseregnek elegendő teáscsésze sorakozik.

Mikor mindenki sorban felmászik, Trelawney tanárnő arca felragyog és búgva megszólal.

- Isten hozott benneteket, drága gyermekeim!

Mindenki köszönésfélét motyog, mire a professzornő hangja újra felhangzik.

- Meredith, kedvesem, idehoznád nekem a nagy, ezüst teáskannát? Ma teafűből fogunk jósolni.

A mardekáros lány megkönnyebülve feláll, leemeli a súlyos kannát a polcról és leteszi a tanárnő elé.

Míg a professzorasszony körbejár, hogy kitöltse a csészékbe a teát, a mellettünk lévő asztalnál ülő Rosie-t nézem. Amikor megkapjuk a gőzölgő folyadékot, Jared, Albus és én sietve kiszürcsöljük. Aztán Trelawney instrukciója szerint háromszor körbelötyköljük az üledéket, majd kicsöpögtetjük a maradék teát, és csészét cserélünk.

- Tessék – nyújtom át Albusnak a csészémet, miután kinyitjuk a tankönyveinket – Mit látsz az enyémben?

- Egy rakás ázott izét – feleli a fiú, látszólag kábán a füsttől, majd Trelawney közeledtére gyorsan hozzáteszi - Vagyis egy kígyószerű állatot, ami csalást és ármánykodást jelent. Illetve van itt még egy tigris – fordítja meg a csészét – Vagy oroszlán… vagy egy birka.

Mindketten felkuncogunk, mire Trelawney odalép az asztalunkhoz.

- Hadd nézzem csak azt a csészét, gyermekem – nyújta érte a kezét, mire Albus átadja a csészémet – Egy kígyó… ami ármányt jelent, drágám, de van itt mellette egy oroszlán is, ami a bölcsesség és bátorság szimbóluma. A két állat összefonódik, a fejükön közös korona van – sikkant meglepetésében Trelawney. – Ez… ez… már nagyon régóta nem volt ilyenre példa gyermekeim… Ez a legősibb jóslat a Griffendélről és a Mardekárról – jelenti ki. Mindenki megigézve bámul rá – Ugyanis ez azt jelenti, hogy egy ifjú a Griffendélből és egy másik a Mardekárból, akiket szétválasztott a Teszlek Süveg, újra összeragasztja a házak között húzódó ősi sérelmeket…

A válasz kábító csend, mire lopva ránézek Rose-ra. Vajon rólunk szól a jóslat?

És ekkor nem várt dolog történik: Trelawney földöntúli hangon kántálni kezdi a jóslatot:

- Mardekár és Griffendél, kiket elválasztott a Teszlek Süveg. Egy fiú a rivális házból, szíve törött üveg. Összezavar egy lányt, ki úgy érzi, nincs más megoldás: fájdalmas így az elválás. Sohasem gondolták volna, hogy egymás életében szerepelnek majd, mint két egyenes, szerelmük összetart. De vajon megtörik-e az átok, mi e házakon ül, s lesz-e majd egy újabb páros a roxforti falakon belül?

Rose

V év

A kastélypark úgy ragyog a napfényben, mintha zöldre lakkozták volna. A felhőtlen kék ég mosolyogva nézi tükörképét a tó gyöngyözve csillogó tükrében, s a fűszálakat lágy fuvallat simogatja. Beköszöntött a június, de az ötödévesek számára ez csak egy dolgot jelent: hogy elérkezett az RBF vizsgák ideje.

Az ötöd- és hetedévesek részéről mutatkozó kereslet sose látott mértékben fellendítette a koncentrálóképességet és a szellemi teljesítményt javító szerek feketepiaci forgalmát. Peggy és pár griffendéles is nagy kísértést éreztek, hogy potom tizenkét galleonért vegyenek egy félliteres üveggel a Baruffio-féle Agyserkentő Elixírből, amit egy hatodéves hollóhátas, Eddie Carmichael kínált nekik. Carmichael megesküdött rá, hogy kizárólag ennek a szernek köszönheti az előző évben szerzett kilenc kiváló minősítésű RBF-ét.

Reggeli után mindannyian – a hetedéveseket is beleértve – a bejárati csarnokban maradunk, a többi évfolyam tanulói pedig elmennek órára. Fél tízkor aztán osztályonként elkezdenek behívni minket a nagyterembe, amit időközben átrendeztek. A házak hosszú asztalai eltűntek; a helyükre sok kis asztal került, s azok mindegyike a tanári asztal felé néz. McGalagony ez utóbbi mögött állva fogad minket. Mikor mindenki elfoglalja a helyét, így szól:

- Kezdhetik a munkát! – Azzal megfordítja a tartalékpennák, tintásüvegek és pergamentekercsek mellett álló jókora homokórát.

Kalapáló szívvel ránézek a feladatlapra és szorgalmasan körmölni kezdek. Az első kérdés: Add meg a) a tárgyak röptetését szolgáló varázsigét, és b) írd le a hozzá tartozó pálcamozdulatot. Ránézek a tőlem jobbra, a harmadik oszlopban, négy sorral előrébb ülő Scorpiusra. Halványan elmosolyodik, és végre ő is írni kezd.

- Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? – kérdezem Scorpiust, aki vigyorog aggódásomon és azon, ahogy remegő kézzel szorítom magamhoz a feladatlapot. – A vidító varázsról nem írtam le mindent, mert kifutottam az időből. Te beírtad a csuklásszüntető ellenbűbájt? Úgy éreztem, az már kicsit sok lenne… És a huszonhármas kérdésnél…

- Csss, Granger! – hallgattat el egy csókkal, mire egy pillantra lehiggadok – Te Hermione Granger lány vagy. Mit gondolsz, hogy fog sikerülni?

Szerencsére már csak bűbájtanból van vizsgánk ma, így miután megelégedve a teljesítményemmel végignézem Scorpius vizsgáját is. Bár a fiú nem mutatta, de emiatt izgult a legjobban, hiszen a magolás sohasem volt a kedvence. A röptető-bűbájt a vártnál sokkan jobban hajtja végre, viszont összekeveri a színváltó és a növesztő bűbáj varázsigéjét, úgyhogy a patkány, amit narancssárgára kellene színeznie borzméretűre püffed.

Másnap a délelőtti írásbelin elsőre nem ugrik be az egyik transzformációs bűbáj meghatározása, a gyakorlatin viszont sikerül eltüntetnem a leguánomat.

Szerdán gyógynövénytanból vizsgázunk, s úgy érzem jól sikerült, bár a mérges muskátli megharapja az ujjamat, csütörtökön pedig a sötét varázslatok kivédése következik. Az írásbeli kérdésekre a kisujjamból kirázomm a választ, a gyakorlati vizsgán pedig hibátlanul mutatom be a sok ellenrontást és defenzív bűbájt.

- Bravó! – kiált fel Dr. Mingledom professzor, a vizsgáztató, miután bemutatok neki egy tökéletes mumusűző varázst. – Gyönyörű! Nos, készen is vagyunk Ms. Granger-Weasley kisasszony… hacsak…

Az öreg professzor kicsit előredől a székében.

- Úgy hallottam, hogy patrónust idézni is tudsz. Nos, esetleg néhány pluszpontért…

Felemelem a pálcámat és arra a napra gondolok, mikor Scorpiusszal találkoztam az expresszen.

- Expecto Patronum!

A pálca hegyéből teljes szépségében kiszökken egy ezüstmacska, és végigfut a nagytermen. Mingledom professzor elgyönyörködik benen, s miután a macska köddé válik, lelkesen összecsapja a kezeit.

- Csodálatos! Köszönöm, Ms. Granger kisasszony, fáradjon csak ki!

Pénteken a bájitaltan vizsgára kerül sor. Az írásbeli, bár nehéznek tűnik, gyorsan megoldom, a gyakorlati vizsga pedig a várakozásommal ellentétben elviselhető. Nem szorongok, amit Diggory távollétének tudok be.

A következő hét hétfői legendás lények gondozása teszt csupa egyszerű kérdést tartalmaz, a gyakorlati rész pedig a hippogriff pontos jellemzését kéri. Halvány mosoly suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut Vadvillám, majd sebesen írni kezdek.

A kedd délelőtti asztonómia írásbeli tökéletesen sikerül, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól soroltam-e fel a Jupiter holdjait.

A jóslástan vizsga az utolsó, így viszonylag nyugodt lelkiállapotban próbálom meg kisilabizálni a jósgömb ködjén át az ábrákat, a gyakorlati részen pedig majdnem tökéletesen sorolom el, mi vár Mingledom professzorra a közeljövőben a tenyere alapján.

Amikor kilépek az utolsó vizsga helyszínéül szolgáló jóslástanterem ajtaján a mérhetetlen szabadság érzete hasít belém: jótékony fáradságot érzek és megkönnyebülést.

- Javíthatatlan boszorka vagy, Rosie, tudod-e? – kérdezi játékos-csipkelődve Scorpius – A javítókulcs alapján mindenből kiválód lesz. Büszke vagyok rád – vigyorog.

- Ha már magadra nem lehetsz – nevetek rá – pedig mondtam, hogy olvasd át a jóslástant!

- Az elfogadható abból is meg lesz – mondja és az esti ég alatt csókban forrunk össze.

Scorpius kissé eltol magától és előhúzza a pálcáját. Elmormol néhány varázslatot, amellyel először láthatatlanná és zajhatlanná tévő burkot húz körénk. Pár újabb szó után szentjánosbogarak tűnnek fel az égen és virágszirmok hullanak az égből, amit a buroknak köszönhetően nem lát senki más.

Meglepődötten pillantok a fiúra. Mi ez?

Scorpius pedig letérdel elém és egyszerűen csak megkérdezi.

- Rose Granger-Weasley, lennél a feleségem?

Scorpius

A szobába belépve az első dolog, amit megpillantok a nagy, zöld-arany franciágy, és a milliónyi rózsaszirom szétszórva. A polcokon és padlón is gyertyák sora szolgáltat gyenge fényt, én pedig mosolyogva gondolok arra, hogy a lány is nemsokára itt lesz.

És valóban! Pár röpke perc elteltével Rosie halkan benyit a szobába, és elámul a zöld-arany színezeten. Mintha a szoba a Griffendél és a Mardekár összefonódását jelenítené meg. Valóban, a Szükség Szobája nem várt arcát mutatja, ha mindketten ugyanarra gondolunk… egymásra.

Az egész az én ötletem volt. Csak egy találkozót akartam, mielőtt a szünet újra elválaszt minket, bár valószínűleg lesz dolgunk, ami az esküvőt illeti.

Rosie leül mellém és lehajtja a fejét. Megköszörülöm a torkomat.

- Nem tudlak kiverni a fejemből, de nem lehetek melletted, mert fogalmam sincs, vissza tudnám-e fogni magam – hajtom le a fejem és lerogyok az ágyra. Olyan nehéz parancsolni a vágynak…

- Akkor ne tedd – szólal meg halkan, finoman hátradőlve mellém. A puha anyag besüpped kettőnk súlya alatt, és kénytelen vagyok felé fordítani a testem, hogy lássam az arckifejezését. Az épp oly vak kéjtől ködös, mint a sajátom.

- Nem tudod, mit kérsz tőlem – hörgöm mély, torokhangon, már-már fizikailag küzdvén a vágyaimmal. Elsötétülő szemmel pillantok rá – Meg akarlak érinteni.

A kezem elkalandozik a combjára, s finoman megsimítom, mint egy felszálló pillangó.

- Meg akarlak jelölni – folytatom rekedtesen – Hogy most már mindenki tudja, hogy az enyém vagy. A feleségem leszel. Malfoy leszel. Örökre – lehelem a kulcscsontjára. Forró leheletem libabőrt hagy maga után a porcelánszépségű bőrön.

- Kérlek… - ismétli megtört hangon Rosie, aki mintha szétesne alattam – Tedd meg. Szeretlek Scorpius! Akár Malfoy vagy, akár nem – az utolsó szótagnál nem tudom visszafogni magam és vad, őrjöngő vággyal telve nézek rá.

- Én is szeretlek, Rosie.

Az ezután következő pár óra fájdalmas megkönnyebbüléssel marasztal mindkettőnket, s csakhamar eljutunk a mámor világába. Abba a világba, ahová senki nem léphet utánunk. A kettőnk mámorral telt titkos kertjébe, ahol csak mi vagyunk ketten, boldogan és egymásra találva. Tudtam, hogy soha, senki más nem bízna meg bennem ennyire, és nem hagyná magát rám ebben a helyzetben. Rosie mégis megtette, pedig tudta, hogy amire készül, az fájhat is. Mégis bízott bennem, ami megerősített korábbi feltevésemet, miszerint minden embernek a világon vagy egy párja. Ebben a percben vagyok a legbizonyosabb abban, hogy az enyém, életre szólóan Rosie.

Rose

VI év

- Malfoy kúria – mondom határozottan, és lehetőleg minél tisztábban, hiszen a kandallóban való utazgatás nem mindig kiszámítható.

Az émelyítő utazás után kilépek a kúria kandallójából. Egy házimanó áll előtte.

- Ms. Granger, az asszonyom már várja a szalonban, erre tessék – int egy nagyobb szoba felé a manó.

Elkezd eluralkodni rajtam a harctéri idegesség, ahogy átmegyünk a nappalin. Kiráz a hideg. Igyekszem magabiztos maradni, de minden lépéssel úgy érzem, jobban elbizonytalanodom. Merlinre! Végülis éppen a Scorpiusszal való esküvőmről fogok tárgyalni a fiú anyjával, ráadásul anélkül, hogy apa tudná. Anyát beavattam – már a kezdetektől fogva – és alig várja, de próbál rávenni, mondjam meg apának is. Azt várhatja! Apa megpróbáná megakadályozni. De ha egy magyar mennydörgőt varázsolna is ide, akkor is hozzámennék Scorpiushoz.

Gondolataim viharos tengeréből a manó lágy intése húz ki.

- Erre tessék; az asszonyom már várja önt, kisasszony – mondja, és mélyen meghajol. Belépek a szalonba, ahol a falakat sötétzöld és ezüst selyemtapéta borítja. ASTORIA az asztalfőn ül, és egy ezüst teáscsésze készletből tölt, úgy tűnik: kettőnknek. Az asztal nyomasztóan fekete, valószínűleg gondos kezek faragták kemény ébenfából. Gyönyörű darab, ezt el kell ismernem. Mint ahogy minden más is az ízléses szalonban. Igazi olajfestmények a falakon, minden berendezési tárgy gondosan és ízlésesen összeválogatva, és minden makulátlan rendben. A szemem most megakad egy pár kupán a vitrinben.

- Scorpius kupái – mondja ASTORIA, felállva, hogy üdvözöljön –, a Roxfort előtt is kviddicsezett már, és elég sikeres volt. Üdvözöllek, Rose!

- Asszonyom! – bólintok kimérten. ASTORIA nem nyájas, sőt kifejezetten kedvesnek sem mondható, és ennek örülök, mert a képmutatást nem szeretem. Bár, miért kéne kedvességet várnom egy volt halálfaló feleségétől, egy Malfoytól, ha éppen az egy szem fiához készülök hozzámenni, én, akinek az apja aranyvérű leszármazott, de „csak egy Weasley”, a Malfoyok ősi ellensége.

- Ülj le – mondja a szőke nő. Nagyon hasonlít Scorpiusra, most hogyan jobban meg tudom figyelni. Ugyanaz a finom gőg az arcán, az a felsőbbséges pillantás, jeges szürkészöld szemek. Leülök a nő melletti székre. A lábaimat szorosan egymás mellé teszem, és igyekszem úgy viselkedni, mint egy úrinő. Igazából az is vagyok, egyetlen hibám, hogy nem aranyvérű úrinő vagyok. Már ha ez hibának számít. Szent szalamandra, persze, hogy hibának számít, kit akar hitegetni? Hagyom, hogy a nő kezdeményezzen.

- Igazából kissé meglep, hogy eljöttél – mondja a nő, és elémtesz egy csésze teát. – Lemertem volna fogadni, hogy nem jössz el.

- Nem illik visszautasítani a leendő anyósom meghívását – mondom kimérten, és nagyon igyekszem, hogy semmilyen irónia vagy gúny ne csendüljön a hangomban. Nem akarok alázatos lenni, vagy megalkuvó, de megbántani sem akarom feleslegesen. Meglepetésemre ASTORIA felnevetett.

- Magabiztos – jegyzi meg. – Leendő anyós? Nagyon magabiztos. Ez tetszik. Tudod, Rose, nekem semmi bajom nincs veled. Az egyetlen bajod, hogy nem vagy aranyvérű, de okos lány vagy, erre úgy vélem, magadtól is rájöttél már.

Kimérten bólintok. ASTORIA is bólint, és belekortyol a teájába. Én is belekortyolok.

- Japán Sencha Gyokuro? – kérdezem, mire ASTORIA meglepetten bólint. – Elég nehezen beszerezhető, árnyékteaként is emlegetik, kissé sötétülő levelei miatt. A Fuji hegy lábánál szüretelik, ha jól tudom.

- Tökéletes – bólint a nő elismerően, majd elővarázsol egy tégelyt tele valami furcsa gubóval. Beleszagolok. – Hát ez?

- Jázmin Dragon Phoenix Pearl – mondta. – A leveleket golyókká göngyölik, a jázmin harmóniáját hordozza magában.

- Nahát, ezt nem gondoltam volna – mondja elismerően a nő. – A muglik között tanultad ezt?

- Édesanyámtól, igazán kedveli a különleges teákat.
- Nagyszerű – mondja a szőke nő. – Szóval még mindig feltett szándékotok a fiammal összeházasodni.
- Úgy vélem – mondom kicsit kimérten. Nem látok változást a nő arcán.

- Beszéltem Draco-val, és úgy vélem, mégiscsak előnyös lehet ez a házasság.

Előnyös… Jellemző a Malfoyokra. Mindenben az előnyt keresik. Igyekszem nem elfintorodni. A kezemben egy pillanatra idegesen megremeg a csésze, ami nem kerüli el a nő figyelmét.

- Sajnálom – mondom és leteszem a csészét, mielőtt még kárt tennék benne. – Szokatlan nekem ez a helyzet.

- Semmi baj – feleli a nő. – Nincs gyakorlatod ebben, ez rendben van. Nézd, Rose, én nem akarok mellébeszélni, a vagyon, az érdekek, és a társadalmi státusz meghatározó a Malfoyoknál, és Draco-nak és nekem csak egy fiúnk van. Olyan házasságot szeretnénk, ami megkönnyíti az életét, ahol az imént említett tételek nem sérülnek.

- Értem – mondom és igyekszem, hogy a pillantásom tiszta és rezzenéstelen maradjon.

- Scorpius el akar venni téged, és mint tudod, ezt az apja ellenzi. Tudjuk, hogy… hogyan vélekedett a múltban Draco a vér fontosságáról, de biztosíthatlak, hogy már nem vallja ezeket az elveket.

Micsoda diplomata ez a nő! Nem vallja? Gyűlöl, mert sárvérűféle, akármilyen szépen is van körbeírva virágnyelven. A lényeg ez. Vagy aranyvérűnek születek, vagy nem. Legszívesebben gúnyosan kinevetném. Azonban próbálok Scorpiusra gondolni, és arra, hogy neki mennyire fontos ez a találkozó.
- Nos, akkor nem értem, mi a probléma – felelem végül nyugalmat erőltetve a hangomba. – Ha nem a vérem tisztasága.

- A mi családunkban, Rose, általában az apa jelöli ki a fia aráját. Az anya jóváhagyja, és ők intézik leánykérést. Draco nem a véred miatt haragszik, hanem azért mert Scorpius becsapta, és egyébként elvégezte az ő feladatát. Megszegte a családunk hagyományait. Ezek évszázados hagyományok, amik változnak ugyan, de… ilyenre még nem volt példa.

- A fiúnak nincs beleszólása a döntésbe?

- Régen nem volt. Mi azért… már picit liberálisabbak vagyunk. Scorpius megbeszélhette volna velünk, hogy mit tervez. Nyilván… nem két napja tart a… kapcsolatotok.

- Nem akarom megvédeni őt, de nem tudtuk, hogy ide fogunk jutni. – sóhajtok mélyet. Ez volt az igazság. Ki tudta volna megmondani, hogy ennyire egymásba szeretnek? Csak barátságnak indult. Scorpius sem tervezte ezt. – Tiszteli a szüleit, és elfogadja a család hagyományait. Fiatal, és elvesztette a fejét.
- Belőled jó ügyvéd válna, Rose, kiválóan forgatod a szavakat – jegyzi meg a nő, de inkább elismerően, mint gúnyosan. Ő is sóhajt. – Csak azt szeretném veled megértetni, hogy Draco-nak már nincs semmije, csak a családi hagyományok. Kezében akarja tartani Scorpius életét, mivel ő az egyetlen, aki továbbviheti a Malfoy nevet. Nem kedvelsz minket, igaz, Rose?

- Nem ismerem Önöket – mondom kitérően.

- Remek válasz – kedélyeskedik a nő. – Kiválóan diplomatikus, majdhogynem malfoyos.

- Ez az igazság.

Anya szerint Draco Malfoyt soha nem érdekelte, hogy Voldemort meghal-e vagy sem, csak a fia érdekelte. Ez szimpatikus. Hideg logikára hagyatkozhatok csak a Malfoyokkal szemben. Anya nagyon is jól és pontosan emlékezett még Voldemort halálára. A Malfoyok összebújva ültek, mint akik attól tartanak, hogy elkergetik őket, de senki sem figyelt oda rájuk. Draco átkarolta a fiát, és a feleségét. Anya elmesélései alapján olyanok voltak, mint egy normális család.

- Oszd meg velem a gondolataidat – kér udvariasan a szőke nő.
- Voldemort halálnak napján gondolkoztam, és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy mindent összevetve, és nem tekintve Draco korábbi mesterkedéseit, Önök összetartó család. Ez nekem szimpatikus, és megértem a családi hagyományokat is. Mindössze annyi lenne a kérdésem, hogy mit tehetne Scorpius, hogy kiengesztelje az apját? Nem szeretném, ha haragban lennének.

ASTORIA meglepett tekintettel néz rám. Sok mindent várhatott ettől beszélgetéstől, de ezt nem.
- Tulajdonképpen már megelőzte őt – vélekedik ASTORIA, és a jegygyűrűmre bök. – Ez az ékszer nagyon értékes. Nem a vagyoni értéke, hanem az eszmei. Szeretném, ha úgy viselkednél, és Scorpius is, hogy méltók legyetek rá.

- Vagyis?
- Alkalmazkodnotok kell a Malfoyok családi hagyományaihoz, mindenek előtt – mondja a nő, a kezeit az asztalra helyezve. – Scorpiusnak meg kell kérnie az apját, hogy jelöljön ki téged menyasszonyául. Aztán megszervezem az eljegyzési partitokat. Ez nem lesz valami kellemes, tapasztalatból beszélek. Nem azok lesznek ott, akiket szerettek, és akik a barátaitok, hanem azok, akik a Malfoy család szempontjából lényegesek. Utána természetesen megünnepelhetitek az eljegyzést a családi barátaitokkal is, bár Harry Potter jelenléte az eljegyzési partitokon kifejezetten kívánatos lenne. Ezt rátok bízom Scorpiuszal.

- Aztán?

- Az eljegyzési parti után pedig hivatalosan is kitűzzük az esküvő időpontját. A vendéglistát együtt állítjuk össze, és a ruhádat együtt választjuk ki.

- És… az én édesanyám? – kérdezem kicsit megszeppenve. ASTORIA elmosolyodik.

- Természetesen csatlakozhat, de mindennek úgy kell tűnnie, hogy az én kezemen megy át. Ez…

- Családi hagyomány – mondom, és bólintok. – Értem, csak… biztosan örülne, ha nem maradna ki ebből.

- Teljesen érthető – udvariaskodik ASTORIA. – A család feltételezem számodra is olyan fontos, mint Scorpius számára.

- Igen, legalább annyira – helyeselek. – Tudja…

- Tegeződjünk – javasolja a nő. Ez igazán barátságos gesztusnak tűnik. Bólintok.
- Tudod, nem túl sok mindent tudok Scorpiusról, a mi kapcsolatunk… kissé… ambivalens.

- Ambivalens? – kérdezi a nő. – Ezt hogy érted?

- Tele van… szenvedéllyel, de kevés dolgot tudok róla. Azt sem tudtam, hogy a Roxfort előtt kviddicsezett… semmit sem tudok róla, a Roxfort előttről.

- Mutassak kiskori képeket? – kérdezi lelkesen a szőke asszony, és lelkesen a vitrinhez sétál. Nagyon kecses mozgása van, minden mozdulatából árad az arisztokratizmus. Kicsit aggódva gondolok rá, hogy vajon leszek-e én is ilyen tökéletes feleség. ASTORIA egy sötétzöld, kígyóbőrbe kötött könyvvel tér vissza.
- Nagyon sok fotóm van Scorpiusról – mondja a nő. – Amikor kicsi volt, akkor csak ő volt nekem. Draco dolgozott… vagy…

- Semmi baj – mondom. – Sokan hittek Voldemortban.

- Nos, én többnyire itthon voltam a kicsivel, míg ő mindenféle feladatokat végzett vagy a vagyont gyarapította. Csodálatos baba volt, igazán mosolygós, és kedves. Mindenre magam tanítottam meg, kivéve, amit én nem tudtam. Tud zongorázni, lovagolni, táncolni, kviddicsezni… hat évesen már írt és olvasott. Tíz éves korára három nyelven beszélt folyékonyan. Angolul, franciául és németül.

Elmosolyodom a nő lelkesedésén, látszik rajta, hogy a fia a legnagyobb kincse. Már szégyellem magam egy korábbi gondolatomért, hogy megszökhettünk volna Scorpiusszal. Ez a nő talán bele is halt volna, ha nem látja többet az imádott fiát. Az egész élete róla szólt. Nem gondoltam volna, hogy végül szimpatikusnak találom majd Scorpius anyját.

Végül, miután gondosan előreküldöm Phoebe-nek a patrónusom, fél hatkor érkezem meg az igazgatónő kandallójába.
- Végre, azt hittem, sosem jössz már! – méltatlankodik Phoebe.

- Ne haragudj – szabadkozom.

- Mesélj – sürget barátnőm.

- Nagyon kedves volt – mondom kissé bizonytalanul, de amikor látom, hogy Phoebe odaköszön McGalagonynak, aki épp Dumbledore portréjára mosolyog, kicsit felbátorodom. – Mindent megbeszéltünk…
Aztán nagy vonalakban beszámolok a megbeszéltekről, miközben lassan haladunk fölfelé, ám az egyik lépcsőfordulóban Phoebe behúz Bolond Boldizsár szobra mögé.

- Mondtam, Minerva, Narcissának mindene a fia – szögezi le a portrén Dumbledore. – Annak idején megeskette Pitont, hogy segítsen neki, ha meg kell ölnie. Tudta, hogy a fia képtelen ölni.

- Biztos, hogy rendben lesz ez, Albus? – kérdezi aggódva az idős asszony.

- Biztos vagyok benne, Minerva. Azt kérem magától, amit egykor Harry Pottertől. Bízzon bennem.

- Hát, ha maga mondja, Albus, én bízok! – mondja nevetve.

Scorpius

Az esküvő dátumát végül júlisra tűzzük ki, hiszen Rose mindig is nyári esküvőt szeretett volna. A vendéglista, a díszítés, a ruhák és minden apró dolog klappol, és már csak két hetünk van a nagy napig, én mégis bizonytalankodom. Nem mintha a menyasszonyom nem lenne tökéletes, vagy az esküvő gondolatával lenne baj; sokkalta inkább velem. Félek, Rosie nem érdemel meg egy olyan férfit, mint én vagyok. Próbálom hitegetni magam, de legbelül rettegek, hogy a lánynak, akit a kezdetektől fogva szeretek rossz sorsa lesz velem. Nem akarom, hogy meg kelljen védenem magamtól. Egy mardekárostól.

Az új házunk Godric Hollow’s-ban van és hatalmas. Egy nagy mező tartozik hozzá, bűvös kerítéssel, és istállóval, ami két csődörnek és egy kancának ad otthont. A ház két emeletből áll, s Rosie legnagyobb örömére erkélyei is vannak. Igazi palota, amelyben a hercegkisasszony lakik, és csak arra vár, hogy eljöjjön érte a szőke herceg. De vajon honnan tudja, hogy melyik herceg az igazi? Hogy én vagyok-e az igazi?

Az egész házban a könyvtárszoba a legnyugodtabb és legkényelmesebb helyiség, tele padlótól plafonig érő könyvespolcokkal és olvasóasztalokkal. A legnagyobb csend is itt van, hiszen hangszigetelő bűbájjal van ellátva, így ma én is itt ülök, beletemetkezve egy mugli remekműbe. Nem szeretem a mugli műveket, hiszen nem ebben a világban nöttem fel, de el kell ismernem: a Rómeó és Júlia remek alkotás. Csak az a kár, hogy ennyire tragikus. Kissé magamra emlékeztet a reménytelenségében.

A kezembe temetem a fejemet. Nem most kellene meghátrálnom, nem hagyhatom cserben Rosie-t, ugyanakkor tudnia kellene, hogy ha ebbe belemegy, nem biztos, hogy sértetlenül kerül ki belőle.

- Mit kellene tudnom? – nyit be az ajtón Rosie, aki időközben eltanulta az okklumenciát, és kiválóan tud matatni a fejemben.

- Hogy mire vállakozom – nézek rá őszintén, mire megdermed.

- Scorpius…

- Rosie, ne érts félre, én ezt az esküvőt nagyon szeretném, ez minden vágyam. Imádlak, és én lennék a földkerekség legboldogabb varázslója, ha hozzám jönnél. De nem akarom, hogy esetleg ha feleségül veszlek, bármiben is gonndot okozzon neked a kapcsolatunk. Elvégre is, griffendéles sohasem házasodott össze mardekárossal. Pláne, ha a griffendéles Granger-Weasley, a mardekáros pedig egy Malfoy. Féltelek Rose. Félek, ha elveszlek, megbántalak és többet nem állnánk szóba. Félek, hogy a kapcsolatunk bármelyik percben elromolhat, és soha nem tudjuk már megjavítani. Én… csak szeretlek.

A lány pár másodpercig némán mered rám, szinte hallom a gondolatai süvítését a fejében, de nincs erőm legilimenciát alkalmazni rajta. Végül közelebb jön és leül a székre, fejét ráhajtja a nyakamra és szinte belesuttog.

- A kapcsolatunk alatt – azt hiszem – annyi mindent tapasztaltunk a másikkal kapcsolatban, hogy feltétlenül megbízom benned, hiába, hogy tudom, egy Malfoy vagy. Igen egy Malfoy vagy, de te vagy a villanykapcsoló a sötétben, a ház, amit nem fúj el a vihar a szélben. Úgy érzem, bármikor támaszkodhatok rád, és egymás terheit cipeljük, hogyha az egyikünk megroggyan már a súly alatt, a másik ott legyen. Odajössz, kinyújtod a karod, átveszed a terhem és elmondod, hogy te aztán maradsz, még akkor is, ha a világ összedől. Felettem fogsz állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert te ezért vagy. Hiszen értem vagy, én meg érted. Bármi történjék is.

Nem tudok mit mondani a szavaira. Csak megcsókolom. És újból rádöbbenek, hogy nekem van a legtökéletesebb feleségem.

Rose

VII év

Az ábrándozásból egy finomnak nem nevezhető rántás térít vissza, amitől rájövök, hogy még mindig Scorpiusba karolva haladok a széksorok között, hogy elérjük a gyönyörűen feldíszített oltárt. Az oltárnál négyen állnak, egy házasságszentesítő varázsló, Scorpius, és a két tanúnk, Albus és Phoebe. Scorpius pillantása szinte égeti a testem. Mindketten ugyanarra gondolunk, alig fél órával korábbanra.

Draco elvigyorodott.

- Én, a maga helyében, nem erre koncentrálnék – súgja oda nekem, amikor elengedi a karom, elérve, hogy az arcomon a szégyentől apró vörös rózsák jelenjenek meg. Draco csatlakozik az első sorban ülő örömszülőkhöz, ahol apán kívül mindenki ott ül. Még lett volna egy-két keresetlen szavam, de inkább elfogadom Scorpius felém nyújtott kezét, és felállok mellé a kis emelvényre. Eddig el sem hittem, hogy ez a perc valaha eljön az életemben. Tökéletesen, és makulátlanul boldog vagyok. A legjobb barátaim és a családom – apát leszámítva - itt vannak, és itt a férfi, akit szeretek, és akinek a gyermekét hordom a szívem alatt. Nem tudok elszakadni a zöld szemek pillantásától, amik rabul ejtették a tekintetem, és olyan mélységekbe szánkáztak, ahová józaneszű ember nem merészkedne önként.

- Kedves egybegyűltek! – szakítotja meg gondolataimnak pulzáló áramlását a házasságszentesítő varázsló. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk ezen két ifjú varázsló házasságkötésének…

Aztán egy hosszú monológ következik a házasság fontosságáról, nemességéről, a hűségről, az erényről és ki tudja még miről. Nem megszokott módon egyáltalán nem tudom követni. A szemeim visszavándorolnak Scorpius szürkészöld szemeire, és valósággal fürdőznek bennük. Élvezem a mohó, falánk pillantását, ahogy magába habzsolja a látványom. Egy pillanatra lesütöm a szememet, és arra gondolok, hogyha van igazi, heves, lángoló szenvedély, akkor én azt kapom Scorpius Malfoytól. Scorpius egész halványan, de a legsármosabb mosolyával rámmosolyog. Ez mosoly olyan volt számomra, mint mikor a napsütéses nyári mezőn ülve az embert egyszer csak forgószél kapja fel. Derült égből villámcsapás, ami keresztülfut a testen, és éget belülről, mintha csak tüzet gyújtottak volna az altestemben. Ezer galleonos mosoly, amitől minden nő mély sóhajjal könyörögne ennek a férfinak, hogy egy ujjal is hozzáérhessen. Scorpius óvatosan megsimítja a kézfejem a hüvelyujjával, és rajtam, mintha milliónyi pillangó reppenne szét a testemben, édes borzongás fut végig.

- Ha bárki tud valamiről, ami ezt a frigyet megakadályozhatja, az szóljon most, vagy hallgasson mindörökre! – ránt vissza újfent éneklő hangjával a valóságba a szertartást vezető varázsló.

Néma csend, pisszenést se lehet hallani. Senki nem szól, senki nem áll fel. Érzem Phoebe közelségét a jobb oldalamon és Scorpiusét a balon. Ez megnyugtat.

- Akkor, a lényegre térve… akarod-e Rose Granger-Weasley, további életedet Rose Malfoyként leélni, míg férjedtől a halál el nem választ?

- Igen – felelem tisztán.
- Akarsz-e társa lenni jóban és rosszban, amíg a halál fel nem bontja e szent házasság kötelékeit?

- Akarok – felelem újra, tisztán és bátran.

- És te… Scorpius Malfoy, akarod-e feleségedül az itt álló Rose Granger-Weasley-t, hogy további életét Rose Malfoyként élje le, míg feleségedtől a halál el nem választ?

- Igen – hangzik a magabiztos, kissé gőgös válasz.

- Akarsz-e társa lenni jóban és rosszban, amíg a halál fel nem bontja e szent házasság kötelékeit?

- Akarok – nyilatkozza.

- Akkor ezennel a varázslótársadalom összes érvényben lévő törvényének felhatalmazásával, házastársakká nyilvánítalak benneteket, kérlek, csókold meg a feleségedet, fiam!

Scorpius ekkor odahajol hozzám, miközben nekem úgy ver a szívem, mint amikor az első csókot kaptam a fiútól.
- Utolsó lépésben, arra kérem a tanúkat, hogy aranyvérű szokás szerint érintsék meg a gyűrűket a pálcáikkal! – zengi a házasságszentesítő, szinte megszakítva a csókot. Albus elveszi Scorpius gyűrűjét, Phoebe pedig az enyémet, és mindketten hozzáérintik a pálcáikat, mire a két gyűrű egyszerre felizzik, és a férfi gyűrűjéből fekete, az enyémből pedig egy fehér galamb alakú füstfelhőcske reppen ki, amik a fejünk fölött egymásba olvadnak.
- Adjátok át a gyűrűket a házastársaknak, akiket megkérlek, hogy húzzák egymás ujjára az öröklét kerekét szimbolizáló gyűrűt! – harsogja a varázsló, mintha valami diadalmeneten lenne. Először Scorpius húzza fel a kezemre a gyűrűt, ami vörös izzással felragyog, aztán én is felhúzom a férfiéra a karikagyűrű párját, ami szintén vörösen felizzik, majd kialszik, és ugyanúgy néz ki, mint előtte.

- Legutolsó lépésként benneteket, Scorpius és Rose Malfoy, az aranyvérűek szabályai szerinti hűségbűbájjal látlak el, hogy együvé tartozásotokon soha ne essék csorba – mondja a varázsló, és a pálcájával megérinti először Scorpius, majd az én vállam. – Kérlek, ismételjétek utánam az eskü szövegét!

Scorpiusra pillantok, akinek látványosan tetszik a hűségeskü, mert ő nyilván tudta, hogy mit vállal. Ijedten próbálom nyugodt ütembe terelni a szívverésem.

- Én, Scorpius és Rose Malfoy, esküszöm – diktálja a varázsló – hogy az aranyvérű varázsló családok évszázados hagyományának tükrében férjemhez, illetve feleségemhez, hű leszek, mindaddig, míg a halál el nem választ.

Engedelmesen elismételem a szöveget, és legnagyobb meglepetésemre érzem, hogy az évszázados hagyományú varázslat végigömlik rajtam, mintha egy vödör hideg vízzel borítanának le, de legalábbis kiábrándító bűbájt szórnának rám. Ijesztő érzés, és egy pillanatra megrettenek. Scorpius megszorítja a kezem. Nem tudhattam, de amíg én úgy éreztem, mintha jeges vizet csorgatnának a nyakamba, addig Scorpius számára úgy tűnt, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon, ami kellemesnek a legkevésbé sem volt mondható.

Scorpiusra pillantok. Hát ennyi. Az övé lettem, végérvényesen. A tulajdonává váltam. Ez a gondolat most kissé letör, bár magam sem tudom miért. Ambivalens érzelmek szaladnak át rajtam, amíg hangos taps kíséretében a koszorúslányaim rizzsel, és rózsaszirmokkal borítanak be minket. Remélem, hogy nem csak egy dísztárgy leszek a Malfoy család tulajdonában.

Scorpius viszont nyugtatólag átölel, és a fülembe súgja.

- Ha tudni akarod, Granger, semmiben sem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy mindennél jobban szeretlek téged.

A vallomása nyomán mosoly kúszik az arcomra.

Scorpius

Tizenegy hónappal később…

Rosie az ágy másik oldalára csap a karjával.

- Scorpius, sír a gyereked! – nyögi erőtlenül, mire én is felnyögök.

- Ilyenkor bezzeg az én gyerekem! – suttogom bele az átható sötétbe. Hány óra lehet? Hajnali három? Négy? Álmosan és kábán nézek a feleségemre.

- Hé, én keltem fel hozzá korábban! – mondja a lány.
- Ára van! – közlöm pajzán mosollyal, és magamra veszem a köntösömet.. Rosie mosolyogva nézi, ahogy kimegyek, hogy felvegyem a kislányunkat, Zarah Zaphyra Malfoyt.

Rosie nagyjából harminc perc várakozás után úgy dönt, hogy megnézi, mi a helyzet, mivel Zarah sírását már régen nem hallja, de én sem tértem vissza. Lehunyt szemmel, kuncogva hallgatom gyors lépteit, ahogy a gyerekszobába siet, és elképzelem, ahogy meglát minket. A kép, ami a szeme elé tárulhat, nagyon megható. A fotelben fekszem, és Zarah elterülve rajtam. A kislány pihés, aranyszőke haja meg-megrebben néha, ahogy kifújom a levegőt. Rosie bizonyára mosolyogva veszi el rólam a babát, aki megadóan gömbölyödik össze a kiságyban. Rosie megsimogatja a kislányt, aztán hozzám sétált. Meg akarja érinteni az arcam, amikor egy gyors mozdulattal elkapom a csuklóját.

- Mondtam, hogy ára van! – morgom, bár a szemem még mindig le van hunyva.

- Francba, Malfoy – suttogja Rosie. – Halkabban! Felébreszted Zaraht!

- Akkor miért vagyunk még mindig itt? – kérdezem pajzán mosollyal.  A pillantásom szinte lángra lobbantja Rosiet. A tűz köztünk semmit se csitult. Hagyja, hogy felálljak, és maga után rántsam a hálószobánkba.

- Mit is mondtál, milyen árat szabsz? – kérdezi kacéran, és hagyja, hogy a köntöse szétnyíljon a testén. Mohón magamhoz rántom.

- Súlyos árat – súgom a nő fülébe. – Nagyon súlyos árat!
- Alig várom, hogy eláruld – búgja, és a testével hozzásimul a testemhez.

- Elcsábítasz? Micsoda szerencsés férfi vagyok!

- Pofa be, Malfoy – pirít rám a nő.

Huszonöt évvel később…

Zarah az asztalnál ül Rosie-val, és meghitten beszélgetnek. Nem hallom miről, csak látom, hogy összedugják a fejüket. Anya-lánya beszélgetés. Nem szívesen zavarnám meg őket, de szívesen hallgatnám.

- Gyere be apa, tudom, hogy hallgatózol – szól ki a lányom a nappaliból, mire megadóan bekullogok. Lebuktam. Megint.

- Helló, kicsim, drágám – köszönök egy rövid csókkal a feleségének. – Mi újság? Milyen az új munka?

- Nem olyan rossz, apa – csacsogja Zarah. – Mióta James…
Felszisszenek. James! Merlinre, csak nem megy hozzá a lányom egy Potterhez?! Igyekszem kedves arcot vágni a további mondókájához, de a fejemben csak az jár, hogy milyen módokon lehetne dirib-darabra átkozni ifjabb James Pottert! A fiú három évvel fiatalabb a lányomnál, mégis minden idejüket együtt töltikk. Együtt jártak a Roxfortba. Együtt lovagoltak… Igazán reméltem, hogy csak lóháton.

- Apa, még mindig utálod Jamest? Pedig, amikor a múltkor itt volt, akkor jól elbeszélgettél vele! – mondja Zarah, és szemrehányóan rámnéz a hatalmas, zöld szemeivel. A szőke haja most egy vaskos copfba van összefogva, amitől szeretném azt hinni, hogy nem is huszonnégy, hanem öt éves. De nem, a lányom felnőtt nő!

- Dehogy utálom, kicsim – mondom neki műmosollyal. – Csak tudod…

- Jobban örülnél, ha Jared Fletcher fiával, Jordan Jeremiah Fletcherrel járnék. Tudom, ezt már elmondtad egy párszor! – dohog a lány, és megingatja a fejét. Jelentőségteljesen az anyjára néz.

- Pont James Potter, az ifjabbik? Olyan, mint az apja – kérdezek vissza lemondóan. – De, ugye…?

- Apa! – szól rám a lányom felháborodottan. – Semmi közöd hozzá!
Felmordulok, és beletúrok az őszülő hajamba. Rosie kedélyesen felkacag.

Este, amikor Zarah elmegy Jamesszel találkozni és utána ott alszik nála, Rosie odasimul hozzám.
- Szörnyű alak vagy, Scorpius Malfoy – búgja.
- Nem szeretem, hogy egy Potter jár a lányunkkal! – mordulok fel, és megnyitom a tus csapját. Rosie szívből felkacag, és magához von. – Nem bírnád, ha Potter lenne, mi?

- Miért nem született nekem is fiam, mint Jarednek? – sóhajtok lemondóan.

- Ha jól emlékszem, Malfoy, akkor lányt akartál – suttogja a nő.
- Most már fiút akarok! – nyögöm Rose szájára – Ott alszik nála?

- Igen, de tudod, hogy nem alszanak – nevet kedélyesen a feleségem. – Már három éve járnak, Scorpius!

- Akkor is, Rosie, ez mégiscsak egy Potter! – acsargok mérgesen.

- Ugyan, Scorpius – búgja Rose – Összeházasodnak!

- Miiicsodaaa? – bődülök el, de Rosie lágyan megcsókol. Megadóan olvadok fel benne. – Szorult helyzetben vagyok! Ezt… meg kell beszélnünk, Rosie!

- Ezen nincs mit megbeszélni, Scorpius – mondja a nő.

- Merlinre, Rosie, te aztán tudod, hogyan adagold be nekem, hogy az egy szem lányom Potter akar lenni! – súgja. – Apám és anyám megölik, ha ezt megtudják…

- Az már az ő harcuk – mondja Rosie.

- Potter még csak huszonegy éves! – hozom fel a következő érvem.

- Te pedig tizennyolc voltál, amikor elvettél – vág vissza Rosie.

- Az más volt – nyekergem tehetetlenül. – Én… érettebb voltam!

- Egy frászt! – vág vissza, mire tüzesen rápillantok.

- Felbőszítesz, asszony! – mondom halkan, és kegyetlenül. Rosie térde megremeg.
- James Potternek egzisztenciája van, nagyon jó kviddicsjátékos! – ellenkezik a nő.

- Tényleg el akarja venni? – kérdezem utoljára, beletörődve.

- Tényleg – mondja Rose, és bátran állja a pillantásom.

- Zarah Zaphyra Potter? Elég rosszul hangzik – suttogom a férfi. – Jó hír nincs?

- Tulajdonképpen van – mondja Rosie, és hagyja, hogy meglássam az elméjében a választ.

- Halljam – mordulok rá a férfi, de mielőtt a nő megszólalhatna, meglátom az elméjében a választ. – Merlinre, Rosie, terhes vagy?

- Igen. A harmadik hónapban vagyok. Fiú.

- Szent szalamandra, nem terveztem még egy gyereket! Nem vagyunk öregek mi ehhez?

- Nem értem, hogy lehet… mindig bevettem a…
Ekkor Rosie a szemembe néz.

- Merlinre, Scorpius! Zarahnál is te rontottad el a főzetet? És most is? – kérdezi tőlem, mire válasz helyett elvigyorodom. – Egek, Malfoy!

- Gondoltam, ha lenne még egy baba… tudtad, hogy Phoebe is terhes?

- Mi? Honnan tudod?
- Az örgebb James Potter mondta – vigyorgok még mindig.

- Erre neked is produkálni kellett még egy gyereket? Így se hozhatod be Jamest, neki ez a harmadik.

- Fiú lesz… Albertnek fogják hívni – mondom fejcsóválva.

- Miénk is fiú lesz, hogy fogjuk hívni?

- Mithras Mendes Malfoy.

Végezetül…
Zarah Zaphyra valóban Potter lett, két gyermekük született, majdnem egy időben az öccseikkel, Albert Potterrel és Mithras Malfoyjal. Albert és Mithras legjobb barátok lettek, és Mithras, megszakítva a családi hagyományt a Griffendélbe került apja legnagyobb bánatára. Jared Fletchernek és Peggy Theodora Tonksnak Jordan Jeremiah mellé ikerlányaik születtek, mindannyian a Griffendélben tanultak.

Scorpius Malfoy soha nem csalta meg a feleségét, Rosie Granger-Weasley-t, így öregebb James Potter elveszített egy ezer galleonos fogadást, amit a hetvenedik születésnapján kellett kifizetnie Scorpius Malfoynak.

Rosie édesapja, Ronald Weasley élete végéig nem tudta feldolgozni, hogy Scorpius és Rosie lánya Harry Potter unokájához ment hozzá, számára ez már „túl sok” volt.

De Dumbledore terve végül sikerült: Rose és Scorpius Malfoy házasságával a házak közötti barátságok erősödtek, bár a jótékony versengés megmaradt.

THE END