Cserbenhagyva. Összetörve. Megbénítva. | novella

Drága Olvasóim!

Remélem, mindenkinek jól telik a szünet, és végre van ideje arra, amit szeretne/kell csinálnia. Én sok minden más mellett a fájljaim teljes lomtárazását és rendberakását tűztem ki, ennek eredményeként pedig megtaláltam ezt a közel másfél hónapos novellát, amit egy (nem ennyire melankolikus) videó-hívás ihletett. Nem túl hosszú, 621 szavas szösszenet ez, melankolikus beütéssel, de élveztem ebben a különleges stílusban írni, ahol nincsenek leírások, sem valódi személyek, és csak az érzékekre fókuszálhatunk. 

Bízom benne, hogy nektek is elnyeri a tetszéseteket!

Kellemes olvasást, és jó nézelődést az oldalon!

Ölel, Tiszián

Cserbenhagyva. Összetörve. Megbénítva.

Cserbenhagyva.

A telefonban a hangod közönyös. Néha több: flegma és durva, és nem értem, miért. Nem értem, hogy lehet ez, mikor annyira szeretlek, és azt mondod te is. Hiszek neked.

Meztelen a lelkem előtted, olyan kiszolgáltatott vagyok, oly sebezhető. A durva szó keményen felsérti a gyenge porcelánt. Mély, hosszú, és széles sebet hagysz rajtam, megbélyegeztél. S bár a tiéd maradok, ömlik a vérem. Te ezt nem láthatod, legfeljebb érzed, de ellököd a sejtést, mert tudod, hogy elég egy bocsánatkérés, és máris minden rendben, hiszen szeretlek, és te is engem.

De most még nem volt megbocsátás, még nem volt félszeg mosoly. A telefon a kezemben, még a fülemben csattan a türelmetlen „Oké, mondjad”, csak ülök némán, már megint elered a könnyem, nem értem, hogy miért kell, miért jó ez neked. Hangod még a bensőmben, de a lelked nagyon messze, minden szó, minden másodperc egyre távolabbra lökte. Egymagam vagyok a homályos szobában, a büszkeségem darabokra esve, a megalázkodás, a kedves szóra éhezés össze-vissza törte.

Azt mondtad vigyázol rám, és megfogtad a kezem. Azt mondtad, ha az egyikünk elesik a másik kettőnk helyett is tovább megy. És én eldöntöttem: hiszek neked. És eléd álltam, és elkezdtem bízni.

Most nyújtom a kezem, és te mosolyogva megcsókolod, néha megszorítod, aztán durván ellököd.

Összetörve.

Némán állok, és sírok. Próbálom elfojtani a könnyeimet, mikor azt mondtam, „Így könnyebb lesz”.

Minden szavam savként marja bőröm, égeti a csontjaimat. Sikítanék, de csak könnyekre telik, amik kicsordulnak. A lelkem már nem meztelen, nincs már rajta semmi. A fényezés megkopott, már nem csillog, a gyenge porcelán darabokban hullik róla, s az egész olyan üres, mint a sötétség a szobában. A seb az idő múlásával begyógyul majd, mint az összes többi, de a vékony heg rajta a te kezed nyomát jelöli.

Utánad futnék, de a lábaimon láthatatlan béklyó, s az agyam feneketlen-mély tó. Mint az őrült, rángatom köteleimet, próbálok szabadulni, bár tudom, a fájdalom ellen csak veszíthetek. És ha tudnék is futni oly messze jársz már, a lelked szélsebesen vágtat, az enyém pedig utat törve futna utánad. De nem lehet. Már nem.

Lecsapom a telefont. Vajon ha egyszer keményebb vagyok, számíthatok-e annyira, hogy visszahívsz és bocsánatot kérsz tetteidért? S nem csak ezért, hanem mindenért, amit tettél, s tenni fogsz. Pedig én megbocsátanék még ezerszer, százszor. Megbocsátanék én örökké és folyamatosan, ha nem fájna. De fáj, és ezt te is tudod. De nem védhetsz meg magamtól.

Mielőtt letettem volna, még azt mondtad, „Várj, de én szeretlek”, s én hittem neked. Megint és újra és mindig és folyamatosan. Hiszek neked, és ez okozza a vesztemet.

Megbénítva.

A zuhanyból hideg víz folyik, mely átmenetileg eltünteti a sebeket, és elfedi a könnyeket. A telefon most a sminkasztalon fekszik, az utolsó bizonyítékunk. A bizonyítéka, hogy valaha is volt közünk egymáshoz. Kiszállok a zuhany alól, és elzárom a vizet. Hát tényleg vége.

Kinyitom az ajtót, majd szépen becsukom. És ekkor megpillantalak. Most nincs félszeg mosoly, és nincs dadogás. Nincs magyarázkodás és nincs mentség. Nincsenek szavak és nincsenek hangok.

Az idő megáll, a pillanatok egybefolynak, míg a lelkem reagál. Egy nagy csokor virág az ágyon, és te odalépsz hozzám, ölelésre tárod a karjaidat. Én két futó lépést teszek, s te karjaidba zársz. Átölelve felemelsz. A karom érinti a plafont, te a nyakam csókolod. És én hiszek neked, s talán megint hibát követek el, de szeretlek. Azt mondod, „Te is” és én megint hiszek neked. Mert tudom, hogy így van.