Fiona Barton: Az özvegy

Kedves Idetévedt Olvasók!

A diákmunkám mellett most van időm bejegyzést írni, és történeteket fogalmazni, így várhatólag többször fogok nektek cikkeket hozni.

De, visszakanyarodva a mai témához, lehet, hogy már többen találkoztatok Fiona Barton nevével (weboldalát a nevére kattintva érhetitek el), akinek regényei több országban a sikerlisták élére ugrottak. Én is nagyon kíváncsi voltam, vajon tényleg olyan jól ír ez az elsőkönyves írónő, mint ahogy beharangozták, vagy csak mese az egész? Az értékelésemet lejjebb olvashatjátok, illetve az interneten böngészve találtam egy interjút az írónővel, amit itt érhettek el.

Kellemes olvasást kívánok, s még kellemesebb hétvégét Nektek, Tiszián

Fiona Barton: The Widow

Az özvegy

 

Mind láttuk őt. Glent, a férfit, a szörnyet, ahogy – egy borzalmas bűnügy vádlottjaként – az újságok címoldaláról bámul ránk. 

De mi lehet az asszonnyal, aki a bíróság lépcsőjén vár? Az asszonnyal, aki a férfi mögött áll?

Jean Taylor élete szerencsésen és átlagosan alakult. Szép ház, kedves férj, Glen, aki minden volt, amire valaha vágyott: az ő sármos hercege. Egészen addig, míg az újságokból bárki megtudhatta: a férje minden gaztettre képes szörnyeteg, maga az ördög… 

De Glen most halott. Jean pedig elmond mindent, amit tud.

Fiona Barton első regényét az év legjobban várt könyvei közt emlegette az angol és az amerikai sajtó. És nem hiába. Az özvegy napok alatt felkerült a legfontosabb sikerlistákra, pillanatok alatt lett a Sunday Times és az Amazon bestsellere. Eddig 26 nyelvre fordították le, nálunk a világ legtöbb országát megelőzve jelenik meg.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Nagyon sokféle, és leginkább eltérő véleményt hallottam már Az özvegyről, mire a kezembe került. Példának okáért a könyv fedlapján azonnal szembetaláltam magam a Glamour idézetével, mely szerint „ez a könyv ami kitölti az űrt, amit A lány a vonaton című regény hagyott”. Mivel nekem A lány a vonaton hatalmas csalódás volt, a csali szöveg, miszerint kitölti az űrt, amit a már említett kötet hagyott, egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, nem vártam tőle jobban, hogy olvashassam. Viszont milliószor jobban tetszett, mint az a másik, amit nem akarok még egyszer felemlegetni.

Előzetesben azért megjegyezném, hogy ha valaki netán azért aggódik, mert elöntötte most a könyvpiacot a házastársas-thriller, és nem akar belenyúlni valami teljesen középszerű és közhelyes regénybe, annak ebben az esetben nem kell aggódnia – annyira.

Történetünk kezdetén megismerkedünk magával az özveggyel, Jean Taylorral, aki rögtön megismerteti velünk az alapszituációt: belecsöppenünk egy olyan helyzetbe, amely máris felkelti az olvasó érdeklődését. És elkezdődnek megfogalmazódni a kérdéseink…Vajon mi lehet az oka, hogy ezt a frissen megözvegyült asszonyt ekkora sajtóérdeklődés fogadja? Miért veszi körül ezt a nőt a lenézés és megvetés fojtogató légköre? Ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk, nem csupán Jean szemszögéből látjuk a dolgokat, rögtön utána a riporter nézőpontjával is szembesülünk.

Hamar világossá válik, hogy a sajtóérdeklődés hátterében egy évekkel korábbi eset áll, egy kislány, Bella rejtélyes eltűnése, amely Jean néhai férjéhez, Glen Taylorhoz vezette a nyomozókat. Az eset igencsak felkavaró jellegénél fogva hatalmas felháborodást váltott ki az emberekből, akik közül sokan önjelölt igazságosztó szerepében tetszelegve próbálták megkeseríteni a Taylor család életét folyamatos fenyegetőzéseikkel. Az eset végére azonban évekkel később sem sikerült pontot tenni, addig pedig a kedélyek sem csillapodnak le teljesen. Mindenki tudni szeretné, hogy valójában mi is történt. Az egész ország egy emberként fordult Glen Taylor ellen, valamint Jean ellen, amiért kiállt férje mellett, holott mégsem sikerül a férfire rábizonyítani a bűnösséget. Ki tudhatja igazán, hogy mi zajlott a háttérben? Talán csak az özvegy, aki azonban hallgat. Szép apránként azonban beavatja az olvasót mindabba, amire a közvélemény ácsingózik. Jean gondolataiba bele-belepillantva vele együtt rakjuk össze a kirakós darabkáit: együtt igyekszünk megfejteni mind magát az esetet, mind pedig a férje valódi énjét. Ez jellegénél fogva nem egy sietős folyamat, ebből adódik, hogy maga a cselekmény sem túlzottan pörgős, ám mégis fenntartja a feszültséget.

Mi történt a kislánnyal? És ki vitte el? - A kérdés, ami végig az ember fejében motoszkál olvasás közben. Ez a két kérdés hatja át az egész könyvet. Adva van egy anya, aki nem figyelt a gyerekére, mert éppen mást csinált. Adva van egy feleség, aki a férjét védi, hiszen ismeri és tudja, hogy nem bántana egy kislányt. És adva van egy férfi, aki tisztességes munkát végez, és nem bántana egy gyereket. Ott vannak még az újságírók is, akik igyekeznek mind az eltűnt Bella anyukájából kisajtolni a szívszorító vallomásokat, és Jeanie-t is sarokba szorítani, hogy nyilatkozzon férje, azaz az ügy fő gyanúsítottjának halála után.

És az özvegy nyilatkozik is, és ezzel jól felkavar mindent, ami az évek alatt leülepedett, és azt is, amit mi olvasók gondolnánk.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Ha valaki megkérdezné, hogy mit gondolok erről a könyvről, akkor annyit felelnék „Hát nem is tudom”. Annyi féle érzés kavargott bennem a történet folyamán. Voltam aggódó, dühös, féltem, és örültem, izgultam és csalódtam.

Lehangoló regény. Nem csak a téma miatt, a nyomozás maga nem kap igazán nagy hangsúlyt, ahhoz túl nagy léptékben haladnak, és túl sokszor jutnak zsákutcába. Inkább a feleség lelkivilága, gondolkodása az, ami nyomasztó. Hogy valóban léteznek nők, akik csak ennyik. És nagyon furcsa, de a leggonoszabb dolog, ami valaha is történhet egy gyerekkel, valahogy el is sikkad a feleség mérgező gondolatai mellett.

Jól felépített a könyv, tényleg csak az utolsó oldalon kap az ember választ, addig pedig jó sok dolgon kell keresztülmennünk. Folyamatos kételkedés, hogy higgyünk, ne higgyünk, csak úgy, mint az özvegy. Ő sem tudta. Kételkedett a férjében, de mégis mellette állt.

Ennek ellenére, többet vártam tőle. Nem tette hozzám közelállóvá egyetlen egy karakterét sem az írónő. Egy kicsit mintha elcsúszott volna a cselekmény, soknak éreztem a három karakter nézőpontját, akiket ráadásul több időpontban is nyomon követhettünk. 

Kellemetlen könyv, mert nem ad megkönnyebbülést. Nekem legalábbis nem adott. Indulatokat gerjesztett, feloldozás viszont nincs.

A pszicho thriller-műfaj rajongóinak érdemes a kezükbe venniük a könyvet, de semmiképpen sem emlegetném egy lapon a Holtodiglannal és A lány a vonatonnal sem. Az özvegy jó szórakozás, amely egyben nagyon komoly problémákkal foglalkozik, ennek ellenére nem lett a kedvenc könyvem, és nem is ajánlanám a thriller, vagy krimi rajongóinak, mert egyáltalán nem gyors folyású, vagy izgalmas. Érdekes olvasni a gondolatokat és teóriákat, de izgalmasnak semmiképpen sem mondanám.

3 pont

Könyvbolondériák: bolhabetűktől az iniciálékig

Halihó!

A következő cikkemhez ezúttal nem saját kútfőből szedtem elő az ötletet, hanem >>innen<<. Nagyon tetszik ez a bejegyzés, és kedvem lett elkészíteni egy sajátot, saját tapasztalatokkal, meglátásokkal és élményekkel.

További jó olvasgatást, Tiszián

***

KÖNYVBOLONDÉRIÁK
bolhabetűktől az iniciálékig

A bejegyzés a Könyvrigolyák – a betűmérettől a kötésig című téma körül forog, avagy mit, hogyan preferálunk a könyvekben: kemény- vagy puhaborítás a favorit, bolhabetűk vs. öregbetűk, csak jobb oldalon kezdődő fejezetek, vagy papírspórolós könyvek? Egyszóval mindenféle apróság, ami egy kicsit is befolyásolja az olvasás élményét, amit szeretünk látni közben, vagy amitől parányit összevonjuk a szemöldökünket. 

Én nem tartom magamnak kifejezetten rigolyásnak ilyen téren, inkább csak tudom magamról, hogy így, vagy úgy jobban tetszenek egyes dolgok a könyv olvasása közben. Ezek alapján, megpróbáltam kisebb pontokra osztani a bejegyzést.

Könyvborítók

Számomra igenis a borítók bírnak a legnagyobb befolyásoló-erővel. Szokás mondani, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról, de nekem igenis tetszik, ha igényes és vonzó egy adott könyv külseje. A szép borító igenis vonzó lehet, egy csúnya meg taszító, és befolyásolhatja, hogy el akarom-e olvasni vagy sem.👀

Olyanra nem emlékszem, hogy kifejezetten a borító miatt hagytam volna abba egy könyv olvasását, viszont olyanra igen, hogy azért nem vettem meg egy könyvet, mert nem tetszett a borítója:

• Shannon Hale: A suttogó című könyvét a könyvesboltokban, amikor szembejött, nagyon szkeptikusan kezeltem, nekem nem tetszett a borítója, aztán végül a könyvtárból kikölcsönözve egy próbát megér alapon adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem. Nagyon izgalmas mese! Viszont, ha meg kellett volna vennem, lehet, hogy elszalasztom a lehetőséget, pont a borítója miatt.
• John Green: Papírvárosok című könyvét viszont megvettem, pedig engem egyenesen elborzaszt a ronda, zöld magyar borító.

De, hogy pár jó példát is mutassak, ezeket a könyveket szó nélkül, csupán borító alapján megvenném, annyira igényesek a kötések, néhol már-már műalkotás jellegűek:

A könyv kötése

Én szeretem a keménytáblás és puhakötésű könyveket is. A keménytáblásokat viszont jobban preferálom, mert meg lehet őket fogni, tartósabbak, mert kötöttek és általában nem ragasztottak. A nagyon nagy, lexikon-jellegű keménykötésű könyvek a súlyuk miatt engem zavarnak: ha háton fekszem elfáradnak a sok felfelé-tartástól az ujjaim.

A külső védőborítót én mindig leszedem az olvasáshoz, az számomra arra hivatott, hogy a polcon díszelegjen vele a könyv, nem arra, hogy a csupasz fedelet megvédje olvasás közben.

Amit viszont ki nem állhatok, az az, hogy egyes puhakötésű könyveken van egy műanyag fólia, szerintem ez egyfajta védőfóliaként funkcionálna, de nekem ahol fogom a könyvet, mindig felgyűrődik, kirojtosodik, és olyan csúnya lesz, hogy néha egészen elmegy a kedvem a könyvtől.

A könyv tagolása

Ma már ez nem izgat annyira, de még most is jobban szeretem, ha van valami tagolás egy sor kihagyásán, lábjegyzeten kívül. Nincs különösebb elvárásom, de jobban szeretem, ha egy mű szépen megkomponált, és látszik, hogy valaki energiát fektetett abba, hogy én a kezemben tarthassam.

A fejezetekre bontást is előnyben részesítem, egyrészt, a könnyebb tájékozódást segíti, másrészt, ha elolvastam mondjuk a könyv felét, szeretem végigfutni a fejezetcímek alapján, hogy min vagyunk már túl eddig. Hogy a fejezetnek van-e címe, vagy nincs, arról az a véleményem, hogy általában fogalmam sincs már a fejezet végén, mi volt a fejezet címe.

Szintén nem elvárás, de szeretem, ha van tartalomjegyzék, mert ha megjegyzem, hogy melyik fejezetnél tartottam, akkor sokkal könnyebb kikeresni, mintha mondjuk az oldalszámokat jegyezném meg.

Betűméret, betűtípus

A betűméretnél sincsen semmiféle komoly megkötésem, ne legyen bolhabetűs, de ha az, akkor is végigolvasom, és óriási sem, mert a hatalmas betűk nekem élvezhetetlenné teszik az olvasást. Mesekönyveknél természetesen jobban preferálom a nagyobb betűket, de itt vélemény szerint azért is jobb méretesebbeket használni, mert a szöveg is kevesebb.

A betűtípus kérdésénél az eddigiekkel szemben viszont kifejezetten rigolyásnak tartom magam.

Először is, zavar, ha a betűtípus talpatlan (ha valaki nem érti, az ebben a zárójelben lévő szöveg talpatlan), jobban szeretem a talpas betűket, nekem ezek mindig is „a könyvbetűk” (= könyvekben használatos betűk) voltak.☝😅

Másodsorban nem szeretem, ha fölöslegesen belevisznek mindenféle olvashatatlan, kézírást utánzó típust (még leveleknél sem nagyon). Szerintem nagyon ízléstelenné tudják tenni a köteteket.

Hogy pozitív dolgokat is mondjak, a betűtípusokról: jó látni, hogy például a fejezetcím és a többi szöveg betűtípusa elkülönül viszont; vagy azt is szeretem, amikor a könyv konvenciális betítípust a cím viszont különlegesebb, non-konvenciális típusokat használ.

Extrák

Számomra idetartozik a lábléc is, amivel kapcsolatban szintén kissé háklis vagyok. A lábléc tartalmazza a csillaggal, vagy számjeggyel jelölt szavakat, kifejezéseket, amikről az író, úgy gondolja, hogy jelentésük az olvasó számára nem ismert. Továbbá a láblécbe kerül legtöbbször az oldalszám is.

Az oldalszámokkal általában semmi problémám sincs, szerintem teljesen mindegy, hogy alulra, felülre, vagy jobbra, balra helyezik el, viszont a magyarázatokkal annál több a bajom. Nem szeretem, ha sok van belőlük, számomra levesz az olvasási élményből, ha minden második szónál meg kell állnom és el kell olvasnom a hozzá tartozó ismertetőt. Az is idegesítő tud lenni, ha nem a kérdéses szó oldalának alján van a magyarázat, hanem például a könyv végén (több ilyen könyvvel is találkoztam már) zúdítja ránk az író az összes szót és jelentést. A hideg is kiráz ezektől a megoldásoktól.

A könyvek végén lévő extra tartalmak valamiért engem általában hidegen hagynak. Nem szeretem a beleolvasókat, reklámokat, nem olvasok el interjút vagy más könyvből való részletet, mert szeretem saját tapasztalat alapján eldönteni, hogy tetszik-e az adott könyv, és nem az alapján, hogy mások, híres emberek mit mondtak róla.

Plusznovellát se szívesen, köszönetnyilvánítást nagyon ritkán olvasok el. Számomra nem sokat mondanak a nevek, amiket felsorolnak. Vannak persze kivételek, szívhez szóló, nem nevekkel-terhelt köszönetek, azok nagyon aranyosak, főként ha esetleg az olvasóhoz is szólnak, ha jól emlékszem, ilyen például a Harry Potter utolsó részéhez írt köszönő (az angol kiadásban), ami így szól:

„The dedication of this book is split seven ways: to Neil, to Jessica, to David, to Kenzie, to Di, to Anne, and to You, if you have stuch with Harry until the very end.”

Ez annyira szívmelengető volt akkor is és még most is.💝

Kivétel néha az angol nyelvű regények végén a könyvkluboknak szánt rész, kérdésekkel, ezeket néha megnézegetem, annak ellenére, hogy a legtöbb kérdés bennem is megfogalmazódik az olvasás során.

Illusztrációk, iniciálék, rajzok, és egy ábrák, segédletek

Ezzel a ponttal, úgy vagyok, hogy könyve váltogatja. Vannak könyvek, általában a romantikus ifjúságik, amiknek nincs annyira izgalmas cselekményük, és így nem zavaró, ha van néha egy-egy egészoldalas rajz bennük, de szerintem nem jó, ha színes. A gyorsabb lendületű, izgalmas regényeknél viszont szerintem kifejezetten zavaró tud lenni, ha megtöri a sodró lendületet egy-egy rajz, vagy ábra. Ráadásul, hagyják az én fantáziámra, hogy elképzeljem, hogy néznek ki a szereplők.

Ha van a fejezet elején egy-egy motívum, vagy néha az oldalon a szövegbe beszúrva valami képecske, az szerintem untig elég, és szerintem ízléses is. Például a Harry Potterekben van egy baglyot ábrázoló kis rajz minden oldal tetején, azt nagyon szerettem.

Mesekönyveknél viszont természetesen alapvető kritérium a (színes!) illusztrációk halmaza.
A kisebb illusztrációkon kívül szeretem nagyon a térképeket – általában fantasy regényekben fordulnak elő (nagyon jók például J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura, Kristin Cashore: Garabonc trilógia) - ezeken végigkövetni a szereplők útját, aztán a családfákat, amik néha tényleg nagy segítséget nyújtanak olyan szerzőknél, akik bedobnak egyszerre 15 nevet, és a fényképeket is, amik néha tarkítják a különleges regényeket (pl. Ransom Riggs könyvében).

Személyes háklik

Először is nagyon vigyázok a könyveimre, olvasás után sokszor meg sem lehet mondani, hogy olvasott. Továbbá, a könyvek gerincét nem töröm meg, nem szamárfülezek, nem nyálazom az oldalakat, és legfőképpen nem húzom ki szövegkiemelővel, vagy firkálok az egyes lapokra.

Ezek lennének az én rigolyáim a könyvekkel kapcsolatban, de kíváncsi vagyok a tieitekre is. Mit és hogy változtatnátok meg egy-egy könyvben, mit szerettek és mit nem? Írjátok meg kommentben, szívesen olvasom a véleményeket!

Bonnie to my Clyde | novella

Kedves Olvasóim!

A nyár beálltával igyekszem majd egyre többet jelentkezni, írásokkal, kritikákkal és kihívásokkal is, s ígéretemhez híven itt is az első novella, amely egy - nyárhoz illő - romantikus iromány, amit az egyik barátnőm által bemutatott bűnözőpár ihletett, név szerint Bonnie és Clyde, akikről az alábbi összefoglalóban olvashattok egy kicsit.

Bonnie Elizabeth Parker és Clyde Chestnut Barrow  egy amerikai bűnöző páros az 1930-as években az Egyesült Államokban, akik az USA egész területét beutazták és egy időben rettegésben tartották szinte az egész Államokat. Több bankot is kiraboltak, valamint több gyilkosság is fűződik a nevükhöz, ezekre legtöbbször rendőri rajtaütések folyamán került sor, ha a szerelmes-bűnbanda tagjait sarokba szorították, vagy tűzpárbajba keveredtek.

Információk:

• Karakterek: Elizabeth "Bonnie" Parker és Chestnut "Clyde" Barrow
• Téma: romantikus, sötét
• Szavak száma: ~ 900 szó

Kellemes nyarat kívánok, Tiszián

***

Bonnie to my Clyde

"He saw the darkness in her beauty,

She saw the beauty in his darkness."

A motelnek fertőtlenítőszer, por és doh szaga volt. Csakúgy, mint bármely másik ismeretlen, olcsó, lecsúszott helynek, ahol senki sem kérdezte honnan jöttek, csak elvették a pénzt, s cserébe csendben maradtak. Éppen amire nekik szükségük volt: egy csendes rejtekhely, ahol a nevük ismeretlen volt, az arcuk pedig nem több, mint két árny a falon.

A lány megállíthatatlanul kuncogott, ahogy felugrott az lelakott matracra. A viseltes ágy jajveszékelve nyögött fel még a lány pehelysúlya alatt is, de ez sem tartotta vissza. Vadul nevetett, az érzelmektől hátracsapott fejjel. A vidámsága ragályos volt, de a torkában ragadt, mikor elkapta társasága figyelő tekintetét: ahogy a sötét és éhes szemek nyomon követik vonásait. A lány csöppnyi félelem és mosolyra húzódó ajkak vegyes keverékével nézett vissza a mély, hasadéknak tetsző szemekbe.

Chestnut Barrow – vagy, ahogy a világ ismerte, Clyde, a rettegett bűnöző – nem tudta levenni a szemét róla, még akkor sem, amikor kinyitotta a jobb kezében tartott kézipoggyászt. Elizabeth Parker felült az ágyon, hogy jobban lásson, és elragadtatva sóhajtott fel, amikor a táska a szeme elé tárult a maga vértől mocskos pénzzel teli valójával. A mai fogásuk. A lány imádattal nézett fel nagy őzikeszemeivel, amíg a férfi beszippantotta a pénz illatát, majd feldobta a bankjegyeket a levegőbe, mintha nem jelentenének neki mást, csak néhány egyszerű papírlapot. Gondosan kidíszítette vele az ágyat, mint ahogy mások szokták a rózsaszirmokkal.

- Feküdj le.

Nem kérdés, vagy kérés volt, a férfi határozottan követelte, hogy feküdjön oda az alkotása közepére, Elizabeth pedig örömmel teljesítette, amit kért. Hogyan is tudott volna bárki is ellenállni, amikor a férfi úgy nézett rá, ahogy egy esztéta nézett a milliárdos mesterműre? Úgy, mint aki bele akarta vésni ezt a képet a memóriájába, hogy soha el ne felejtse: egy bukott angyal látványát egy vértől ázott pénzzel teli medencében. Mit mondtak volna szegény szülei, ha tudták volna, hogy a naiv, ártatlan lányuk örökre elveszett? Az a tolvaj, bűnöző beleszeretett, megölte egykori gyermeküket, majd még jobban beleszeretett? Darabokra tépte, és újjáépítette még egyszer, hogy valaki olyat csináljon belőle, akit az emberek csak úgy ismertek, Bonnie.

Újságok írtak róluk, Gyilkos Párnak nevezve őket, emberek pletykáltak mocskos dolgokat, akik semmit sem tudtak, de egy valamiben igazuk volt: Clyde, a lángész, azok mögött a grandiózus tervek mögött, durván elkényeztette. A férfi volt a végrehajtó, fegyverrel és tudással felfegyverkezve, hogy bármit megszerezzen a lánynak, míg ő a nő volt: az édes őrület legjobb fajtája. A férfi egyes-egyedüli bűntársa.

- Mit akarsz, cica? Egy gyémántgyűrűt? Vakációt Rómába? Csak szólj, és én megadom neked.

Bonnie reszketni kezdett az érdes hangtól, ahogy a férfi fölé mászott, bekerítve a lány törékeny alakját a karjai közé, lehelete forró pontokat hagyott a lány finom hattyúnyakán. Clyde valószínűleg hallotta, ahogy a lány levegőért kapkod, miközben még csak meg sem érintette igazán, és önelégülten mosolygott a reakció láttán. Még mindig. Azután, hogy eljátssza vele ezt a játékot újra meg újra, a lány válasza ugyanaz maradt:

- Téged. Csak téged.

Bonnie ujjai összekuszálták a férfi sötét fürtjeit, és egyre közelebb húzta a nyakánál, mígnem a lélegzeteik egymás arcát legyezték, s a kitágult pupilláik egymásba olvadtak. Az együttlét éhező volt és kétségbeesett, csupa fog és bőr, de egyikőjük sem szólt érte. Mindketten szerették, ahogy éltek: rohanva, az adrenalin kedvéért, de igaz valójukban.

Halálosan megbízol bennem? Kérdezte egyszer a lánytól Clyde, szájában cigarettával, puszta kíváncsiságból, ahogy egy másik város, másik moteljének ablakában bámult kifelé. Bonnie felült a közös franciaágyukban, szorosabbra húzta maguk körül a takarót, és hezitáció nélkül válaszolt: igen.

Clyde élete mindig is veszélyes játék volt, minden munkája leginkább orosz ruletthez hasonlított, de sokkal izgalmasabbak voltak, mióta a lány az övé volt. Az első pillanattól kezdve, amikor rápillantott a lányra, tudta, hogy Bonnie különbözik a többi gazdag, fiatal fruskától. Ő más volt. A férfi nem is merte remélni, hogy talál egy másik olyan sötét lelket, amelyben felismeri a saját bűnös benső énjét. S mégis, Bonnie angyalarca mögött ugyanolyan rossz volt, mint ő, s a lány könyörtelenül ellopta a szívét. Mit tehetett volna? Ellopta ő is Bonnie szívét cserébe, csakhogy bűnös vágyaitól fesse feketére azt.

Az emberek annyi mindentől tudnak függővé válni, alkohol, dohányzás, drogok, Bonnie… Clyde ujjai cigarettát és öngyújtót fogtak, amikor nem tudta levenni a karjait a lány testéről. Az ujjai egyfolytában Bonnie kecses alakját simogatták, mert soha nem tudott eleget kapni a lány ízéből. A férfinek a lány olyan addiktív volt, mint a legrosszabb pszichoaktív drogok. Bonnie egy felrobbanni készülő bomba volt, egy kirobbanás szélén álló háború, egy eldördülésre váró pisztoly. S míg így is, a férfi világossá tette, hogy hajlandó meghalni érte minden egyes éjszaka.

- Szeretlek – húzta meg a ravaszt a lány, mire a férfi elmosolyodott. A szavak, mint a töltények, keményen a húsába vájtak, miközben a csend fülsiketítő visszhangja bekerítette a lányt. Clyde nem mondott semmit, de vászonként használva a lány törékeny testét, rárajzolta beismerését. Igényt tartott a lányra, megjelölte a territóriumát, mint egy ragadozó, és Bonnie mindennél jobban élvezte, hogy ő lehet a prédája.

Az est végeztével a motel pénztől, füsttől és mámortól illatozott. Csakúgy, mint bármely másik megállóhelyük a térképen.