Sziasztok!
Meghoztam
a várva várt Scooby-Doos novella második részét, és személy szerint meg vagyok
elégedve az eredménnyel, de remélem ti is! Végül 7480 szó lett összesen, és 19
oldal, nem számítva a jegyzeteimet, a kommentárjaimat a végén, illetve a kis
felvezető részeket. Tervezem, hogy jövő héten hozok még novellát, de az Pretty
Little Liars-os (Hazug csajok társasága) lesz, mert kevés ilyen novellát
találtam a neten és nekem nagyon hiányzik!
A történet elején direkt van egy kis rész az előzőből, hogy belerázódjatok a cselekménybe, ha esetleg elfelejtettétek. ♥
Jó
olvasást, Tiszián
Ki őrzi az őrzőket?
PART TWO
- Nézzétek! – mutatott Velma egy régimódi komódra,
melynek tetején tükör állt. A tükröt olyan vastag por fedte, hogy valaki
könnyen beleírt egy rövid szöveget –Az elsőnek vége, a többi sem számíthat
szépre. Kivéve, ha elmentek, különben rossz vége lesz ennek. Aláírás, az Árnyék
Fantom – olvasta fel Velma a versbe szedett szöveget. Mindenkin pánik lett
úrrá.
- Nyugalom! – csitította őket Fred – Feküdjünk vissza
aludni, ha ez a bizonyos Árnyék Fantom látja, hogy félünk, akkor biztosan
könnyebben lecsap. Mr. Norwell-t elrabolta, esetleg meg is ölte. Azonban
mindenkinek van egy szobatársa, vagy kettő, mint nekem. Valamilyen szinten
tudnak vigyázni egymásra. Mi megpróbáljuk megoldani az ügyet. És zárják magukra
az ajtókat!
- Viszont gyanítjuk, hogy valaki a jelenlévők közül
bűnös. Esetleg bűntársa is van, szóval legyenek óvatosak. Nem tudhatjuk, ki
ártatlan – tette hozzá Velma.
- Mi van, ha
közületek valaki, vagy mindannyian bűnösök vagytok? – kérdezett rá élesen Florence.
Velma egykedvűen nézett rá, számított a kérdésre.
-
Akkor nem segítettünk volna nektek, és akkor már rég mindenkit elraboltunk
volna. És nem Mr. Norwell lett volna az első – nézett Florence-re mérgesen.
Ettől
a választól némileg mindenki megnyugodott és visszatért a hálószobájába. A
Rejtély Rt összes tagja a fiúk szobájába települt, hogy nyugodtan átbeszéljék
az ügyet.
- A kezdetektől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel –
Diana hangja remegett az elfojtott félelemtől, a teste pedig libabőrös lett az
ablakon beáramló hűvös esti levegőtől.
- Tehát tizenegy óra környékén Mr. Norwell eltűnt –
jelentette ki Bozont.
- Ha hihetünk a két cselédnek – tette hozzá vészjóslóan
Scooby.
- Akkor valószínűleg nem Mr. Norwell a fantom, tehát őt kizárhatjuk
– jelentette ki Fred.
- Hacsak nem megszervezte a saját eltűnését! – fordult
felé Bozont, hangja nyugtalanul csengett.
- Azt javaslom, keressünk nyomokat! – határozott Velma,
Fred viszont megrázta a fejét.
-
Velma, azt sem tudod, ki lehet az Árnyék Fantom! – ellenkezett, majd
megerősítést várva Diana-ra emelte a tekintetét. A lánynak már mindkét karja és
lába libabőrözött a hidegtől. – Diana, te megfagysz! – jutott el a tudatáig,
majd odarohant a kitárt ablaktáblákhoz, és megpróbálta behúzni a függönyöket,
hogy aztán becsukhassa az ablakot.
-
Freddy, ki fogsz esni! – sipákolt Diana. Bozont eközben Velma-val bonyolódott
vitába, arról, hogy mi legyen a következő lépés.
- Velma, értsd meg: Scooby-Doo-nak, és nekem szükségünk
van egy kis kalóriabombára, hogy legyen erőnk folytatni a nyomozást! –
erősködött Bozont. – Igaz Scooby? – nézett barátjára Bozont. Scooby-Doo éppen a
minihűtőből vett ki virslit és fánkokat.
- Apám,
Bozont, hogy te mennyit képes vagy enni! De a nyomozás sokkal fontosabb! –
emelte a tekintetét Scooby-Doo-ra Velma, és ekkor hangosan hozzátette – Scooby,
vigyázz! – de késő volt, ugyanis ahogy a dán dog a virslikkel egyensúlyozott,
meglökte az ablakból már így is félig kilógó Fred-et, így utóbbi kizuhant az
ablakon.
-
Freeedddy! – visított fel Diana, majd sírva fakadt. – Szegény, kedves Freddy!
Egy
pillanatra megfagyott a szobában a levegő. Még egy küldetés során sem
vesztettek el senkit…
Ahogy
most sem, mert Fred hangja felhangzott valahonnan a mélyből.
- Azt
hiszem, rájöttem, mi legyen a következő lépés! – hangzott fel az ablaktáblák
alatti kis létráról a kapaszkodó Fred hangja.
***
Egy fél órával később az egész Rejtély Rt Diana
remekművét szemlélte, aki öreg takarókból, gyümölcsökből és egyéb ócska
tárgyakból elkészítette Scooby méretarányos és a kutyára (csak nyomokban)
hasonlító mását. A terv szerint addig, míg a Scooby-Doo baba az ágyban fekszik,
addig az igazi Scooby elrejtőzik a Fred által talált létrán, hogy ha a fantom
rákap a csalira, akkor Scooby-nak ne legyen baja. Ezzel az egyetlen baj az
volt, hogy a Scooby rettentően félt a létrán egyedül, így hamarosan Bozont is
mellette lógott, így segítve az akciót. A Scooby figura azért kellett, mert,
ahogy Fred feltételezte: ’Az a szánalmas maskarás fazon nyilván az örökösöket
akarja eltenni láb alól, hogy aztán leléphessen a pénzzel.’
- Hát, pajtás, ha ezt túléljük, akkor azt hiszem,
megérdemlünk egy tripla sajtos pizzát! – bizonygatta Bozont, miután mindketten
a létrán kapaszkodtak és félve várták a rejtélyes Árnyék Fantom felbukkanását.
- Ha nem maradtok mind a ketten csendben, akkor nem
fogtok semmilyen sajtos pizzát sem kapni! – utasította őket rendre kihajolva az
ablakon Velma. Ám elszámolva magát, jócskán kihajolt az ablakon és alacsony
termete miatt a rozoga, fából készült ablakpárkányon tartotta magát, mert lábai
nem érték el a szoba talaját. A következő pillanatban pedig a párkány hangos
robajjal megadta magát a lány testsúlyának, és Velma is a létrán találta magát.
– Ezt jól megcsináltátok! – horkantott gúnyosan, miközben eső verte a hátukat.
-
Nyugi, Velma, ennél rosszabb már úgysem lehet! – nyugtatta meg Bozont, aztán
rájött, hogy a filmekben tipikusan így szokták elkiabálni magukat a
főszereplők. És, mintegy bebizonyításként, az ablaktáblákat erősen becsapta a
szél, s párkány hiányában hiába feszegette belülről Fred és Diana, vagy
kívülről Bozont, az ősöreg ablak mozdulatlan maradt.
Velma
eszelős pillantást vetett Bozontra, aki csak vigyorogva megvonta a vállát.
-
Másszunk le. Ennél az esőnél bármi jobb – javasolta Velma, majd elkezdtek
lemászni a fokokon.
Bozonttal
ellentétben, Természetanya nem volt jó hangulatban: az ég sötéten morajlott a
megfogyatkozott csapat felett, s néhol lilásra festette a felhőket egy-egy
villámlás. A felhők leginkább rusnya zsákokra hasonlítottak és, mintha csak
Bozont gyomra szólalt volna meg, olykor-olykor hatalmasat morajlottak. Az eső,
- ami fokozatosan kezdett átcsapni jégesőbe – fellocsolta az összes létrafokot,
így azok olyan csúszósak lettek, hogy Scooby-nak legtöbbször a fogait is használnia
kellett, ha nem akart az alattuk feketén kavargó tengerbe pottyanni. A
legrosszabb helyzete azonban Velma-nak volt, akinek a szemüvege a magas
páratartalom miatt minduntalan elhomályosította a látását, így ellehetetlenítve
a lemászást.
Bozontnak
óráknak tetszettek, mire lejutottak, pedig Velma órája szerint csak tíz percet
töltöttek a létrán.
- Hol vagyunk, Velma? – kérdezte Bozont és megborzongott.
Egy barlangba jutottak, ami a fiú becslése szerint az ódon kastély alatt
lehetett.
- Fogalmam sincs, de nyomokat tudunk keresni – törölte
szárazra a vörös hajú lány a szemüvegét, majd elindult egyenesen előre, befelé
a korom sötétbe.
- Na,
nem, azt már nem! – határozta el magát Bozont, és már futott is volna kifelé,
ha Velma nem húzta volna vissza a pólója nyakánál fogva. – Én oda be nem
megyek!
-
Meghívlak egy tripla sajtos pizzára, ha jössz – kacsintott Velma. Ez hatott.
Bozont és Scooby hűséges ebekként követték a lányt, bár szüntelenül remegtek.
A
barlang sötét volt, és látszólag üres. Csak egy kis helyen árválkodott egy nagy
kupac szalma.
Scooby
megrángatta Velma szoknyáját.
-
Velma! Velma! – nézett a lányra – Itt találkoztam a… a… a fantommal! – remegett
meg Scooby, miközben felidézte a fürdőszobás esetet.
Bozont
nagyot nyelt, ádámcsutkája idegesen járt.
- Velma, nem kell nekem az a sajtos pizza, csak vigyél ki
innen! – nyafogott óvodás módjára. Velma-nak viszont más ötlete volt.
-
Nagyon jó. Ha itt találkozott Scooby a fantommal, akkor itt nyomok is lesznek!
– hajolt le a lány földre, majd körbejárta a szalmakupacot.
Bozont
ott maradt egy helyben Scooby-val a barlang falánál.
- Miért mi kerülünk mindig ilyen helyekre, Scooby?! –
sóhajtotta Bozont, majd suttogva befejezte a mondatot – ráadásul Velma-val.
- Nem tudom, Bozont, nem tudom – válaszolta Scooby, majd
ijedten ugrott egyet – Ott mozog valami! – mutatott tőlük pár méterre beljebb.
- Ugye, csak viccelsz, pajtás? – kérdezte Bozont.
- Nem. Nem! - ingatta a fejét Scooby ijedten.
- Akkor fussunk, Scoob! – a két jóbarát tekintete
találkozott, és páni félelem csillant a szemükben.
- Futááás! – kezdett volna rohanni Bozont, de egy kéz
(ami Scooby-Doo kék nyakörvét is masszívan tartotta) megállította.
- Találtam egy nyomot – húzta magával a fiúkat Velma,
miközben a lábával egy, a barlang sáros földjében lévő lábnyomra mutatott.
- De… a szellemeknek nincs lábuk, nem? – nézett rá
összezavarodva Scooby.
- Nincs bizony Scooby – nézett rá Velma és mérgesen
gondolt rá, hogy valaki megint gonosz játékot űz.
- De, ha nincs lábnyomuk, akkor… - kezdte Bozont, de
Velma befejezte helyette:
- Akkor nem is
igazi szellem a mi Árnyék Fantomunk. Igen, Bozont, jó meglátás.
- Nem ezt akartam mondani – ellenkezett Bozont – hanem
azt, hogy ha nincs lábnyomuk, akkor… mi mozgott ott bent a barlangban?
-
Nyilván nincs ott semmi – indult meg Velma befelé. Majd kisvártatva gyanúsan
méregetve valamit, hozzá tette – Kivéve pár konténert, tele szakadt, zöld ruhákkal, amiket legyezget a szél.
A lány
azonnal kapcsolt.
- Scooby, milyen volt a fantom ruhája?
- Nagy volt, és szakadt – mutatta Scooby a mancsával – és
zöld – tette hozzá.
-
Akkor úgy néz ki, hogy a félelmetes Árnyék Fantom öltözőjébe csöppentünk –
nevetett fel gúnyosan Velma, majd a szemközti falnál álló lifthez sétált.
***
A lift
– ami, ahogy Scooby azt már megtapasztalta – arra az emeletre ment fel, ahol a
hálószobák voltak, s mint ilyen, jelentősen gyorsabb volt a nyirkos lépcsőknél.
A
folyosón ismét csend honolt, csak a Rejtély Rt szobáiban hallatszódott Fred és
Diana halk motoszkálása. S mi több, nem csak motoszkálás, hanem Diana keserves
sírása is hallatszódott. Bozont nem tudta mire vélni, mert a lány nem hangosan
sírt, nem vonta magára a figyelmet, egyszerűen csak szívszaggató volt.
Velma
mérgesen lépett be a szobába.
- Fred Jones, mit műveltél Diana-val? – kérdezte, ám
azonnal abbahagyta a gyanúsítást, mikor meglátta, hogy az említett fiú próbálja
nyugtatni Diana-t. – Apám! Diana, mi a baj?
- Mind… Jajj, Velma… Mindannyian… Nem hiszed el… Még a
cselédek is… Olyan szörnyű. Senki sem érdemelte volna meg… Mindnek… nyoma veszett! – hüppögött a lány,
miközben Velma felfogta, hogy barátnője a többi örökösről beszél.
- Miről beszélsz Diana? – kérdezte mégis, mintha nem
hinné el, miközben már indult is a többi ajtó felé.
-
Mindenki eltűnt.
Valóban,
miután a Rejtély Rt tagjai minden egyes szobába benéztek, az örökösök és a
cselédek hűlt helyét találták.
- Most vagy mindannyian megléptek – vakarta meg az állát
Bozont, - vagy elrabolta őket az Árnyék Fantom.
- Á-árnyék Fantom? – visította Scooby és Bozont vállán
termett.
- Nyugi, haver, fantom barátunk már megkapta, amit akart,
szóval nem hinném, hogy félnünk kellene a felbukkanásától.
- Nem? – nézett kétkedve Bozontra Scooby.
- Azt
hiszem nem kellett volna előre innotok a medve bőrére – hallgatózott Velma,
majd mindenkit lepisszegett, okkal.
A
távolból vészjósló, de halk orgonaszó hallatszódott. Aki az orgonán játszott,
minden bizonnyal a szakma csúcsa lehetett.
- Keressük meg a zaj forrását! – indítványozta Fred,
miközben megszorította a nyakkendőjét.
- Ki a fene akarja megkeresni egy elhagyatott ház sötét
szobájából hallatszódó orgonaszó eredetét? – kérdezte bosszúsan Bozont.
- Igen-igen, mint a horror-filmekben – helyeselt Scooby.
- Én, Velma
és Diana biztosan – nézett szúrósan Bozontra Fred – de ha nem akarod, nem kell
jönnöd, Bozont. Itt is maradhatsz: egy olyan folyosón, ahol az előbb ment el az
áram, eltűnt vagy fél tucat ember és egy fantom mászkál ki-be a szobákból
rejtekajtók segítségével. És te is maradhatsz, Scooby.
Bár
Bozont még ellenkezett egy kissé, nem sokkal később már az előtt a szoba előtt,
ahol az Árnyék Fantom játszott.
- Te
nézel be, Freddy – suttogta Bozont – Az egész a te ötleted volt, szóval te
fogod megnézni a fantomot.
-
Velma, szerintem neked kellene bemenned, hogy megbizonyosodhass arról, hogy a
fantom egy ócska trükk és nem is létezik.
-
Fred! – szólt rá a szőke férfire Diana – Hogy mondhatsz ilyet egy lánynak?
Hiszen te vagy a férfi, nem?
-
Igen, de… - tétovázott Freddy, azonban Diana megelőzte:
- Itt
mindenki egy félős kis nyuszi. Majd én bemegyek, hiszen a fantom csak
szemfényvesztés. Nem igaz? – nézett a többiekre, mire azok aprót biccentettek,
Fred-et leszámítva.
-
Diana, ne! – lökte félre a nőt Freddy, miközben a résnyire nyitott ajtó
hatalmasra tárta.
Az
első, akinek elállt a lélegzete, Diana volt. Másodikként Bozont ocsúdott fel
rémületéből, csak hogy egy még jegesebb félelem szorítsa el torkát. Ugyanis a
zongorán nem játszott egy lélek sem. Magától szóltak az akkordok, s amint
mindenki észrevette a turpisságot és beljebb lépve meg akarták vizsgálni, az
ajtó becsukódott mögöttük.
- Csapda! – üvöltötte vészjóslóan Scooby és eszeveszetten
kaparni kezdte a falat, hátha kijut.
- Én megmondtam – csendült fel a rémület Bozont hangjában.
Miközben
mindenki a csapdával volt elfoglalva, vagy mint Fred és Diana: egymással, Velma
gyors felderítés végzett, s hangosan felolvasott valamit:
- Add
az ételt az orgonának! – nézett a kezében tartott elnyűtt papírcetlire és
közben erősen ráncolta a homlokát.
- Ez
az Árnyék Fantom igazi Humor Harold – nevetett fel erőltetetten Bozont
-
Biztos jelent valamit – aggodalmaskodott Diana, elvéve Velma-tól a fecnit.
A lány
többször is átolvasta, erősen ráncolta a homlokát, látszott, hogy gondolkodik.
-
Lehet, hogy játszani kéne valamit az orgonán – bólintott Fred, majd
tanácstalanul nézett körbe – Tud valaki játszani rajta?
Scooby
eközben felmászott a székre, leporolta a billentyűzetet és nekiállt eljátszani
a Gyászindulót. Finoman játszott,
ujjai alighogy megérintették a billentyűket. Alighogy végzett, a falak
elkezdtek összehúzódni. Szépen lassan, - mintha egy mágnes vonzaná őket a szoba
közepe felé, - zárultak össze.
-
Összezárulnak a falak! – állapította meg Bozont a tényállást logikusan – Haver,
ne játssz tovább azon az ócska izén! – fordult Scooby-hoz, de nem kellett
kétszer mondania: a kutya már ugrott is el a hangszertől. Azonban a falak nem
álltak meg, sőt!
Miután
már több, mint egy perce ácsorogtak az egyre szűkülő szobában, Velma-n kezdett
úrrá lenni a kétségbeesés.
-
Muszáj, hogy legyen itt valamiféle kiút! – jelentette ki Fred, miközben
folyamatosan próbálta támasztani a falat, ami viszont könyörtelenül haladt
tovább.
A kis
szobában egyre nagyobb lett a kavarodás.
Diana,
fél kezével Fred-be kapaszkodva, aggodalmasan keresgélni kezdett valamiféle
kijáratot, ám miután további, értékes percek elteltével sem talált semmit sem,
hangosan kezdett gondolkodni.
- Add
az ételt az orgonának – motyogta szüntelenül – biztosan valami kód. Egy titkos
kód – merült a papír tanulmányozásában, észre sem véve, hogyan csillan fel ezek
után Velma szeme.
-
Megvan! Hogy nem jöttem rá előbb?! – kapott a fejéhez a szemüveges lány – Add
az ételt az orgonának! Az orgonát meg kell etetni, azaz játszani kell rajta,
mégpedig nem is akármit: az A, D, D akkordokat. Scooby, játszd el! – kiáltotta
Velma és enyhe keserűséggel gondolt arra, hogy erre Diana jött rá.
Sohasem
volt féltékeny Diana-ra, de mégis érzett valami kis keserűséget. A lánynak
csodaszép alkata volt, divatos ruhái és sok pénze. A férfiak bomlottak utána,
és még esze is volt. Velma, amióta csak az eszét tudta, az eszét tartotta a
legtöbbre. Tudta, hogy nem egy szépségkirálynő, hogy a kinézete leginkább egy
krumpliszsákra hasonlít, de mindezekért kárpótolta a magas agyi kapacitása.
Most viszont teljes csődtömegnek érezte magát, hogy Diana is előbb megfejtette
a rejtvényt, mint ő maga.
- Szép
volt, Velma! Hogyan jöttél rá? – mosolygott rá kedvesen Diana, miután
mindannyian észrevették, hogy a falak megálltak.
- Nem
volt nagy ügy – legyintett szerénykedve Velma, miközben gondolatban
megnyugtatta magát, hogy ez nem volt (nagy) hazugság.
- Oda
nézzetek! – mutatott a padlóra Bozont, ahol kinyílt egy csapóajtó és homályba
vesző lépcsősor vezetett a sötétségbe – És kitalálom mi lesz a következő lépés.
„Nézzük meg, mi van odalent!” – mondta Fred-et utánozva, mire mindenkiből
egyszerre tört fel a nevetés.
Diana
meghatottan gondolt ezekre a pillanatokra. Bár Bozont cseppet sem volt bátor –
és nem is az eszéért szerették -, mégis humoros megjegyzéseivel, esetlen
járásával, s vajszívével a társaság oszlopos tagja volt. Miatta – meg persze
Scooby-Doo miatt – tudtak a legveszedelmesebb helyzetekben is nevetni és a lány
ezt az érzést semmiért nem cserélte volna el. Olyan emberek között volt, akik
szerették, megértették és vigyáztak rá. Többet nem is kívánhatott volna. De nem
is akart.
A
jókedvük azonban pillanatok alatt szertefoszlott, amint szembenéztek a sötét
lépcsővel. Mindannyian rettegve gondoltak arra, mi várt majd rájuk és csak egy
dolog hajtotta őket előre. Egymás szeretete. Hogy vigyázzanak egymásra. Hogy
kitartsanak egymás mellett jóban s a rosszban is. Egyikük sem volt igazán
bátor. Az egymás iránti szeretet és féltés tette őket bátorrá. Így Fred, ujjait
Diana ujjaira kulcsolva, nyomában Bozonttal és Scooby-val elindult lefelé.
Velma félve, de boldogan követte őket. Hiába, hogy néha féltékeny volt
Diana-ra, hiába, hogy néha zsörtölődött velük, mégis imádta a kis csapat minden
tagját.
***
A
csigalépcső meredeken kanyargott a mélybe.
Fred
óráknak érezte, míg leérnek, holott valószínűleg csak pár perc telhetett el. A
félelem jelei kezdtek mutatkozni rajta, ettől viszont csak még jobban megijedt.
Megmarkolta a narancssárga nyakkendőt. Azzal nyugtatta magát, hogy keveset
pihent az éjszaka, ráadásul tegnap sem aludt túl sokat, hiszen Diana-val
töltötte az éjszakát. Diana-val, akit most mindennél jobban biztonságban akart
tudni, és akivel mindig azon vesztek össze, hogy a fiú túl veszélyesnek találta
a lány számára a rejtélyfejtést.
Idő
közben mindannyian leértek, és hunyorogva próbálták beazonosítani a helyet,
ahová érkeztek.
-
Olyan hideg van, mint a hullaházban – rándult össze Bozont a hidegtől. Scooby
egyetértően bólogatott.
-
Talán azért, mert ez egy hullaház – Velma hangja meglepően rémült volt és
hangosan kapkodta a levegőt.
-
Mi-micsoda? – pattant fel Scooby és azonnal Bozont mögött termett.
-
Nyugi, pajtás, Velma csak viccelt – nevetgélt Bozont, de még időben észrevette,
hogy rajta kívül senki más nem nevet – Ugye?
- Nem
– sóhajtotta megtörten Velma és rámutatott hét koporsóra. Mostanra mindenki
szeme hozzászokott a sötéthez, így Scooby-nak is volt elég ideje ahhoz, hogy
rendesen megrémüljön.
-
Koporsóóók! – vonyított félelmében.
-
Remélem nem igaziak, de azért ellenőrizzük – ment közelebb Fred, figyelmen
kívül hagyva a többiek jajveszékelését.
-
Freddy, nem kellene – ellenkezett Diana, de késő volt. Fred kinyitotta a legnagyobbat,
amiből Claude Black ügyvéd holtteste bámult rá élettelenül.
-
Mamám! – kapta kezeit szája elé Diana – Ez Claude Black.
Eközben
Velma szakképzett mozdulatokkal kinyitotta a többi koporsót, amiben megtalálták
a két cselédet, Mr. Norwellt, Florence-t, Billy-t, és Bruno-t is.
- Az
Árnyék Fantom ölte meg őket? – kérdezte óvatosan Bozont.
Senki
sem válaszolt neki; a levegő súlyos gyanúval volt tele.
Baljós árny suhant végig a pince falain.
- E-ez
meg mi volt? – nyögött fel rémülten Scooby, miközben a többiek épp Claude Black
holttestét vizsgálták, már amennyire ez a sötétben lehetséges volt.
-
Scoob meg miről beszél? – futatta végig a tekintetét Bozont a helyiségen,
aminek egyik fala a távolba tűnt.
Újabb suhogó alak jelent meg, majd tűnt el a fal mellett.
Ezúttal a mozdulatsort lánccsörgés követte.
A
csörgés végigvisszhangzott a helyiségben, s a falak háromszoros hangerővel
verték vissza.
- Ezt
sem hallottátok? – Bozontnak kezdett elege lennie ebből a napból, holott alig
hajnali három volt az idő.
Két alak futott feléjük: mindketten zöld talárt viseltek,
arcukon narancssárga mosoly játszott.
- Mióta
van két Árnyék Fantom? – visította Bozont és Scooby-Doo-val együtt felnyargalt
a lépcsőn. Fred megszorítva Diana kezét a pince ajtajához rohant, feltépte és
mindketten kiviharzottak rajta.
Velma
a pince másik irányába futott, ahonnét egy folyosó nyílt.
A Fantomok ketté váltak és sunyin lopakodva elindultak,
hogy az utolsó szemtanukat is eltegyék láb alól.
***
Két
alak hangtalan léptekkel futott végig két szobán, mígnem elértek az öreg
felvonóig. Abban az alagútrendszerben voltak, amit még Velma, Scooby és Bozont
fedeztek fel. Fred-nek csak egy dolog lebegett a szeme előtt. Hogy Diana-t biztonságban
tudja.
Legalább
három szobán rohantak már át, mikor Diana kifulladva kért egy perc szünetet.
-
Diana, tarts ki egy kicsit. Amint találunk egy telefont, már könnyebb lesz.
Lépéselőnyben leszünk.
Alighogy
ezt kimondta egy zöld lény rontott be a szobába, majd megragadva Diana-t
magával húzta.
-
Freddyy! – ordított Diana, de Fred már nem tehetett semmit. Diana-t elnyelte
egy szekrényből nyíló rejtekajtó.
***
Velma
eszeveszetten rohant be a szobába, majd feltépte az ajtót és átrohant a
következőbe. Egy pillanatra majdnem hasra esett egy olyan szobában, ami
telis-tele volt játékmackókkal. Az egyik plüssjáték feje furcsán oldalra
bicsaklott, így Velma közelebb ment, hogy tüzetesebben is megvizsgálja.
Azonban, ahogy ránézett a mackó csillogó gombszemére, meglátta a mögötte
lopakodó fantom tükörképét. Felvisított. Átrohant még két szobán. Majd a
következőbe és a következőbe – összesen kilencbe, míg az utolsón is átfutott,
feldöntve két cserepes növényt. Lerobogott a lépcsősoron, és leérve a nappaliba
a kezébe vette az ősrégi, piros telefont, majd tárcsázta a segélyhívószámot.
- Itt
a 911. Miben segíthetünk? – Velma elhadarta a fontos információkat, majd
sikítva rohant tovább. Remélhetőleg még időben ideérnek.
***
Bozont
utálta a menekülést. A jeges félelem, a kifulladás, a torkában dobogó szíve:
mind-mind csak hátráltatták. Ám miután úgy érezte, lerázták üldözőiket, lihegve
megállt.
- Azt
hiszem, megállhatunk, Scooby! – lihegett Bozont, miközben hátrasimította izzadt
haját.
Azonban
miután semmilyen hang sem érkezett a háta mögül, Bozont hátrafordult.
-
Scoob?
A
válasz egy világító, narancssárga mosoly volt.
***
Fred Jones
eszeveszetten rohant a rejtekajtón keresztül vezető folyosón a kísértet
nyomában, aki nemcsak hogy hosszú léptekkel futott, de a sötétségben is ismerte
a házat. A fiú viszont kitartóan küzdött Diana-ért.
Amikor
már csak alig egy karnyújtásnyira volt a fantomtól, Fred kinyújtotta a kezét,
és így sikerült leszakítania egy darabot a szellem ruhájából, aki inkább
ledobta Diana-t és elrohant.
-
Freddy! – sóhajtotta boldogan Diana, mire Fred óvatosan megajándékozta a lányt
élete leggyönyörűbb csókjával. Az érzéki csók végeszakadtával Diana gyengéden
hozzábújt Freddy-hez, és a fiú a kísértetjárta házban, a fojtogató sötétben,
rettegve a két (!) Árnyék Fantomtól a világ legboldogabb emberének érezte
magát.
***
Velma
csendben lopakodott a konyhában, a tökéletes búvóhely után kutatva. Mikor
meglátta a kamra ajtaját, azonnal benyitott. De majdnem szörnyethalt
rémületében, mikor meglátta bent a csendben kuporgó Bozontot és Scooby-Doo-t.
- Ti
meg mit csináltok itt? – kérdezte suttogva.
- Bujkálunk
a Fantom elől – tárta szét a kezeit Bozont egy ’ez nem egyértelmű?’ tekintettel
– Scoob-ot most kapta el, és az előbb jött ide Fred meg Diana is – állítólag
Diana-t elkapta az egyik, ami nem meglepő, mert Scooby-ra is jól ráijesztett az
előbb a másik.
Eközben
a két említett előmászott a konyhapult alól.
- Kezd
elegem lenni a fantomokból! – mérgelődött Fred, majd folytatta – Ezért
kitaláltam egy tervet.
Fred
terve egyszerű volt, (bár kissé kockázatos is, hiszen a fiúnak a talált alapanyagokból
kellett csapdát állítania két szellemnek): A fürdőszobában lévő szappanokkal
bekenik a lépcsőt, aminek az alján Bozont és Scooby-Doo fognak állni. Velma és
Diana lent rádönti a két fantomra az Aphrodité istennőt ábrázoló szobrot, akik
így elveszíti egyensúlyukat és mozgásképtelenné válik, majd Fred a pincében
talált halászhálót rádobva, csapdába ejti a két szörnyet.
Miután
minden apró kis részletet átbeszéltek, mindenki elfoglalta a helyét és
elkezdődött a legőrjítőbb része az egész rejtélyfejtésnek: a várakozás.
Ilyenkor tehetetlen dühvel álltak órákon keresztül, arra várva, hogy a szörnyek
előbújjanak. Bozontnak ez sem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Utálta a
várakozást és az ekkor (is) jelenlévő félelmet. Ráadásul Fred mindig őket
küldte előre, csalinak. Ezt sem igazán szerette. Igaz, ő volt a társaság vicces
tagja, de meghalni nem szeretett volna azért még. Még nem.
Hirtelen
Scooby fülei felcsapódtak, a szőre felállt a hátán, a farkát pedig
eszeveszettül csóválni kezdte. Megérezte a bajt. Bozont rettegve odébb lépett,
hogy a szörnyek biztosan észrevegyék. Egyik kezében egy tükör összezúzott
darabkáját tartotta, hogyha arra kerül a sor, legyen mivel védekeznie.
A két
fantom az öreg falépcső tetejéről közeledett, azonban megcsúszva a szappanozás
miatt – bár elvesztették egyensúlyukat – nem zuhantak le a lépcsőről.
Bozont
hátán felállt a szőr és férfiatlan módon felsikoltott.
***
Velma
a sikítást hallva ösztönösen cselekedett: eldöntötte a szobrot, ami így
rázuhant az egyik fantomra. A másikra Fred rádobta a hálót.
A
fantomok már mindketten tehetetlenül vergődtek, mire Diana halkan felsóhajtott.
Azonban még kár volt örülni.
Hangos szirénázás hallatszódott, majd egy pillanatra minden elsötétült.
***
Diana
félelemmel átitatott hangja szólalt meg először a sötétben.
- Mi
történt?
A lány
Freddy-től várta a választ, de a fiú helyett egy ismeretlen hang szólalt meg.
- Elért
az Árnyékfantom jóslata. Most meghalsz.
Egy
sikítás hallatszott, majd megint minden elcsöndesült.
***
Fred, miután az ablakokon beszűrődő, gyér fényben
megpillantotta a segítségükre érkezett motorcsónakos rendőröket, egy halk imát
suttogott el, majd Diana (és a többiek) keresésére indult.
Egy órával később a rendőrök kihurcolták az elfogott
fantomokat az ódon kastély elé.
-
Srácok, nagyon köszönjük, hogy elkaptátok ezt a két balfácánt, sokat
segítettetek a rendőrségnek – nézett a Rejtély Rt csapatára kedvesen a nyomozó,
mire Velma valami olyasmit motyogott, hogy ha a rendőrségen múlt volna, soha
nem oldódott volna meg az ügy. – És most lássuk a két jómadarat – lépett a két
fantom mellé, és elkezdte lehúzni az első fejéről az álarcot.
Mindenki
visszafojtott lélegzettel figyelt, majd mikor már a hátul álló Bozont is látta
az első fantom igazi arcát, Diana felsikkantott:
-
Mamám! Ezt nem hiszem el! – ugyanis az egyik fantom álarc alatt Mr. Claude
Black ügyvéd vicsorított rájuk.
- És
ki a másik? – kérdezett rá Scooby. A nyomozó lehúzta a másik fantomról is a
maszkot, azonban az arc, mely kikukkantott alóla, senkinek sem volt ismerős.
- Ez
meg ki? – kérdezte Bozont.
- Ők
itt Connor és Conrad Crossfield. Testvérek és bűnözőzsenik. Amerika minden
államában körözöttek, és többek közt vádoltak gyilkossággal, illegális
drogkereskedéssel, fosztogatással és vandálkodással – sorolta a két férfi
bűneit a rendőr – Ti pedig, srácok, elkaptátok őket. Minden elismerésem.
- De
hogyan? – kérdezte Velma – Hogyan és miért csinálták ezt az egészet?
Claude
Black elmosolyodott.
-
Amikor meghallottam, hogy a vén Sanders ezredes ötmilliót fog elosztani az
örökösei között – azonnal a szigetre jöttünk és elkészítettük a felvételt a
szellemekről. Könnyű volt megvalósítani, mert a vén róka is otthon volt a
drogkereskedelemben, így számtalan rejtekhely és átjáró volt a házban. A
rokonoknak is mi írtunk, majd elraboltuk őket – most a pincében kuporognak. Nem
haltak meg, csak mindenkiről készítettünk egy életnagyságú bábut a hitelesség
kedvéért. Sok pénzbe került, ez igaz, de nagy nyereség volt az ügyben, szóval
megérte. A versikét és az orgonás fejtörőt a bátyám találta ki. Amikor azt
gondoltátok, az orogona magától szól, az egy hangfelvételről ment. Az ajtót
pedig én csaptam be magam mögött. A falak, amik összenyomódtak, a ház védelmi
berendezésének része, és még az öreg Sanders apja építette. Az egész
szellemesdi pedig – mint már említettem - a pénz miatt volt. És az egész összeg
a zsebünkben landolt volna, ha Ti, kölykök nem kotnyeleskedtek bele.
Freddy
elmosolyodott, miközben átölelte Diana-t.
-
Belátom, mi tényleg mindig belekotnyeleskedünk minden rejtélybe és meg is
oldjuk őket. A sok veszély és kockázat őrültségnek tűnhet egy külső
szemlélőnek, de egy dolgot mindig, minden befejezett ügy alkalmával megtanulok:
az igazi szörnyek az emberek. És ezért megéri. Megéri kockáztatni, csak azért,
mert ott a lehetőség, hogy jobb hellyé tehetjük a világot.
A két
elfogott férfi gúnyosan felhorkantott, a Rejtély Rt pedig nevetve szállt be az
egyik rendőrcsónakba, hogy kivigyék őket a partra. Időközben az öreg Sanders
rokonait is sikerült kimenekíteni a pincéből, így ők is biztonságban tartottak
a túlpart felé.
- Arra
azért kíváncsi lennék, mi lett azzal a sok pénzzel! – mélázott el Bozont.
-
Hamis volt – jelentette ki Velma.
-
Miért vagy ilyen biztos ebben? – Fred kételkedve pillantott a lányra.
- Mert
a saját szememmel láttam – jelentette ki Velma, majd látva a többiek csodálkozó
ábrázatát, rövid magyarázatot fűzött kijelentéséhez – Az egyik szobában sok kitömött
játékmackó hevert szanaszét. Ha felületesen végigrohantam volna, és nem botlom
meg az egyikben, talán észre sem veszem a nyilvánvalót: a plüssmacik pénzzel
voltak kitömve. De ez még nem minden! Rájöttem, hogy a fantomok nem tudják,
hogy ott pénz van. Jobban megnézve pedig kiderült: a pénz hamisított.
-
Tényleg? – csodálkozott Scooby.
-
Bizony! Ócska hamisítvány! – mosolyodott rá Velma.
A kis
csapat együtt nevetett a két fantomon, s csöndben figyelték a lemenő Nap
szépségét, ami egy új, szebb nappal kecsegtetett. Mindenki próbálta kizárni a
borús gondolatait, és összpontosítani a holnapra, meg a pillanatnyi felhőtlen
jókedvre.
Egyedül
Diana próbált rendet tenni összekuszálódott gondolatai között, így jócskán
megijedt, mikor Fred gyengéden megsimította.
- Min
gondolkozol?
A lány
szomorúan elmosolyodott.
-
Azon, hogy vajon ki őrzi az őrzőket? – mondta ki, s az őrzőkőn a Rejtély Rt-t
értette.
A
csapatot, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a világban található kicsike
jót megőrizzék.
Fred
óvatosan átölelte Diana-t, azt gondolta talán sikerül a lány borús gondolatait
egy percre elűzni. Scooby, Diana lábánál ácsorgott, de amint észrevette a lány
lehangoltságát ő is odabújt hozzá. Velma csendesen megfogta fél kézzel Scooby
hátát, fél kézzel pedig Diana vállát. Utolsóként, egy „nagyölelés”-t ordítva,
Bozont is boldogan csatlakozott.
VÉGE
Információk:
>>
A Gyászindulót több Agatha Christie könyvben is fellelni, és szerintem
tulajdonképpen illeszkedik a krimik hangulatához, szóval Scooby ezt játssza a
zongorán.
>>
Az ’add az ételt az orgonának’ mondatból a Rejtély Rt-nek az A, D, D akkordokat
takaró billentyűket kellett – természetesen a megadott sorrendben – lenyomnia,
hogy a falak nem záródjanak tovább.
>>
A „Ki őrzi az őrzőket” idézet Iuvenalis-tól származik, én pedig a ’Who watches
the watchmen’ című sorozatból ismertem meg (már a sorozat címe is ez), és
nagyon megtetszett, szerintem elgondolkodtató mondanivalója van, így a történet
címe, s a befejezés is erre épül.
A szereplők közül senkivel sem tudtam egy hullámhosszra kerülni, ám el kell ismernem, hogy a könyv karakterei nagyon jól kidolgozottak, a háttérsztorijaik jól kitaláltak és ötletes volt a három szemszögű történetvezetés is. Az elbeszélés módja az én ízlésemhez képest túl lassú (nem is lassú, egyszerűen áll!), idegesítőnek tartom a lassan haladós sztorikat. Igazából nem szeretek negatív kritikát írni, mert hát ki vagyok én, hogy kritizáljak (ráadásul negatívan) egy befejezett, megírt, kiadott könyvet? Ugyanakkor néha jólesik kiírni magamból, ha nem tetszik valami. Például, hogy ezt, hogyan hasonlították a Holtodiglan-hoz, vagy a Gone Girl-höz?
