Summer Book Tag

Kedves Olvasók!

Már készülődik az Amikor… minitrilógia első része is, de addig is kaptam pár kihívást, így azokat is szeretném kitölteni. Ráadásul még olvasnivalóim is vannak, azokkal sem ártana haladni, főként, hogy hozhassak róluk véleményt. Addig viszont, sajnálatos módon várni kell egy kicsit, viszont íme, az első tag, amit Zsazsitól kaptam, és ezúton is köszönök neki, nagyon boldog pillanatokat okozott, imádtam a tag kitöltését.

VÁGJUNK IS BELE!

Milyen könyvet olvastál, amely nyáron játszódik?

Azt hiszem, hogy ide nem létezik jobb válasz, mint Jenny Han: Nyár trilógiája, aminek most a befejezését, az Örökké nyár lesz-t emelném ki. Ez a sorozat egyszerűen fantasztikus, és nem mellesleg még a címe is a nyárra utal!

A második rész vége óta eltelt két év, s ezalatt az idő alatt mind a három főszereplőből egyetemista lett. Belly első-, míg Jeremiah másodéves ugyanabban az intézményben. A lány továbbra is az a visszahúzódóbb típus, inkább a kollégiumban lakik, minthogy beköltözzön egy lányszövetségbe, emellett tökéletesen elvan két barátnőjével, Taylorral és Anikával. A többi szabadidejét pedig Jere-rel tölti, akivel a középiskola utolsó évében jöttek össze. Ezalatt a két év alatt Jeremiah és Belly kapcsolata barátiból őszinte, tiszta, mély és igaz szerelemmé alakult. Olyanná, amilyenre a fiú mindig is vágyott. Jövőjüket illetően tele vannak álmokkal, tervekkel. Már azt is elképzelték, miként töltik majd a hamarosan beköszöntő nyári vakációt.Csakhogy egy utolsó, év végi partin, a bulizós, laza, állandóan pörgő Jere-ről Belly valami olyasmit tud meg, amit legvadabb álmaiban sem gondolt volna, s ez a felismerés szétszakítja őket. Rengeteg fájdalom, és milliónyi könnycsepp után mégis kibékülnek, méghozzá nem is akárhogy. Hogy Jere bizonyítsa szeretetét, megkéri Belly kezét...

Ami a befejezést illeti, minden spoiler nélkül annyit mondok, Jenny Han a legjobb választás mellett döntött. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy valakik, vagy akár mindannyian sérülni fognak ennek a lehetetlen helyzetnek a következtében, de ennek így kellett lennie. Bár azért az utolsó fejezetek alatt izgultam ám rendesen, hogy mi sül ki ebből a katyvaszból.

Szóval a végére érve azt mondom, ha szeretnétek egy aranyos, ámde kissé keserédes nyári olvasmányt (happy enddel), akkor a Nyár trilógia megfelelő választás.

„How do you regret one of the best nights of your entire life? You don’t. You remember every word, every look. Even when it hurts, you still remember.”

Melyik könyvbéli karakterrel / karakterekkel töltenél el szívesen egy estét nyári tábortűznél?

Nagyon sok könyves szereplővel jönnék ki jól, és bárkivel szívesen eltöltenék egy estét bármikor, és bárhol, de igyekeztem valaki olyat választani, akivel el is tudnék diskurálni. Ő CONRAD. (A Nyár triógiából, természetesen.)

Conrad férfias, megértő, ha kell gyengéd, ha kell komoly, de legfőképpen érett, és sok téren van tapasztalata, így szerintem könnyen elcseveghetnénk, ha pedig arra kerülne a sor, akár szörfözni is megtaníthat Cousin’s Beachen. Reménykedni szabad…

„So, no. He didn’t give flowers or candy. He gave me the moon and the stars. Infinity.”

Melyik könyvbéli helyszínre mennél el szívesen nyaralni a nyáron?

Ezek a kérdések! Imádom, amiért ilyen nehezen tudok dönteni. Akkor most bemondom a lehető legtipikusabb választ, de komolyan gondolom. A Roxfortba. Egyértelműen. Még ha csak egy nyár erejéig is. De szívesen meglátogatnám például az Útvesztő, a Perzseltföld és a Halálkúra túlélőit azon a helyen, ahol jelenleg tartózkodnak, egyrészt mert gyönyörű lehet, másrészt mert szívesen kérdeznék tőlük egy-két dolgot. Vagy a Suttogó című regény mesebeli tájain is szívesen szerepelnék.

„Don’t walk behind me. I may not lead. Don’t walk in front of me. I may not follow. Just walk beside me and be my friend.”

Mit olvasnál szívesen kötelező olvasmányként ezen a nyáron?

Engem igazából sohasem zavartak a kötelező olvasmányok, mindegyiket szívesen elolvastam, nem igazán zavar, ha egy könyv régies nyelvezetű, vagy nem a legmodernebb. Viszont azzal egyetértek, hogy manapság már nem feltétlenül ezeknek kellene lenniük a kötelező olvasmányoknak, hanem valami sokkal modernebb és újabb könyveknek. De addig is meg kellene próbálnunk élvezni a régieket.
Egyébként már régóta szeretném elolvasni Abbi Glines: Te vagy nekem a levegő című könyvét, Colleen Hoover: Soha, de soha, illetve Gabriella Eld: Emlékek Jordan számára cím műveit, szóval most talán ezeket olvasnám szívesen.

Ajánlj egy könyvet erre a nyárra!

Ajánlanék én nem is egyet, de mivel a kérdés elég szigorúan bekorlátozza a lehetőségeimet ezzel az egy szócskával, akkor ezt a könnyű olvasmánynak tűnő, de legbelül nagyon is komoly gondolatokkal foglalkozó, érdekes könyvet mondanám, ami nem más, mint Emily Lockhart: Frankie-Landau Banks dicstelen tetteinek krónikája, ami legbelül izgalmas kérdéseket feszeget.

Teljesen felhangolt állapotban leszel tőle, garantálom. (Ha olvastad a könyvet, érteni fogod a viccet)

„Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”

Mi az első dolog, ami eszedbe jut a nyár és a könyv szóról?

Olvasás. A parton, az árnyákban, a napon, erkélyen, a hűvös házban, vonaton, buszon, repülőn. Egy izgalmas thriller, egy lebilincselő dráma, egy megríkató romantikus mű, egy véres krimi, egy kiszámíthatatlan fantasy, egy lenyűgöző sci-fi.

Melyik könyvet / könyveket tervezed elolvasni ezen a nyáron?

Én annyira igyekszem elolvasni az összes könyvet, amit kikölcsönzök/letöltök/kölcsönkapok/megveszek, de ezen, és a jövő héten is önkénteskedek, így hiába kezdődik el a nyár, nehézkesen tudok elolvasni ennyi olvasmányt. 

(A négyzetek a pipával a már elolvasott, míg az x-szel a még nem elolvasott könyveket jelölik.)

☑ Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó
☒  Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója

☒  Kristin Cashore: Garabonc, Zsarát, Keserkék
☒  George R. R. Martin: A trónok harca
☒  Markus Zuzak: A könyvtolvaj
☑  Colleen Hoover: Egy nap talán
☒  Dymphna Cusack: Ketten a halál ellen
☒  George Orwell: Állatfarm
☒  Megan Miranda: Minden eltűnt lány
☒  Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek
☒  Agatha Christie: A titokzatos Kék vonat
☒  Henrik Ibsen: A vadkacsa
☒  Candace Bushnell: Carrie naplója

Ezek biztosak, de még van olyan 8-10 könyv, amit nem sikerült sem kikölcsönöznöm, sem letöltenem, viszont mindenképpen el szeretném olvasni. A nyár egyrészt nagyon jó olvasásra, másrészt én szeretek nyáron kicsit tanulni (ne nézzetek őrültnek), - hogy ne felejtsem el teljesen a tanultakat, illetve sok programot szoktam szervezni, - kiélvezve, hogy nincsenek kötöttségek, így nem sok idő szokott jutni az olvasásra.
A választott könyvek a műfajukban eltérnek egymástól - ha valaki észrevette -, ez azért van, mert szeretek változatosan olvasni. ;)

A forrás megjelölésével hívj meg három embert ennek a tagnek a kitöltésére!

Skyler, ha egyszer ez eljut hozzád és van kedved kitölteni, akkor hajrá!

Sam, remélem, ezt a taget még nem töltötted ki, vagy ha mégis, akkor esetleg újra megcsinálhatod!

És Vayne, nem tudom, mennyire érdekelnek a book tagek, de neked is küldeném, töltsd ki, ha gondolod!

Cserbenhagyva. Összetörve. Megbénítva. | novella

Drága Olvasóim!

Remélem, mindenkinek jól telik a szünet, és végre van ideje arra, amit szeretne/kell csinálnia. Én sok minden más mellett a fájljaim teljes lomtárazását és rendberakását tűztem ki, ennek eredményeként pedig megtaláltam ezt a közel másfél hónapos novellát, amit egy (nem ennyire melankolikus) videó-hívás ihletett. Nem túl hosszú, 621 szavas szösszenet ez, melankolikus beütéssel, de élveztem ebben a különleges stílusban írni, ahol nincsenek leírások, sem valódi személyek, és csak az érzékekre fókuszálhatunk. 

Bízom benne, hogy nektek is elnyeri a tetszéseteket!

Kellemes olvasást, és jó nézelődést az oldalon!

Ölel, Tiszián

Cserbenhagyva. Összetörve. Megbénítva.

Cserbenhagyva.

A telefonban a hangod közönyös. Néha több: flegma és durva, és nem értem, miért. Nem értem, hogy lehet ez, mikor annyira szeretlek, és azt mondod te is. Hiszek neked.

Meztelen a lelkem előtted, olyan kiszolgáltatott vagyok, oly sebezhető. A durva szó keményen felsérti a gyenge porcelánt. Mély, hosszú, és széles sebet hagysz rajtam, megbélyegeztél. S bár a tiéd maradok, ömlik a vérem. Te ezt nem láthatod, legfeljebb érzed, de ellököd a sejtést, mert tudod, hogy elég egy bocsánatkérés, és máris minden rendben, hiszen szeretlek, és te is engem.

De most még nem volt megbocsátás, még nem volt félszeg mosoly. A telefon a kezemben, még a fülemben csattan a türelmetlen „Oké, mondjad”, csak ülök némán, már megint elered a könnyem, nem értem, hogy miért kell, miért jó ez neked. Hangod még a bensőmben, de a lelked nagyon messze, minden szó, minden másodperc egyre távolabbra lökte. Egymagam vagyok a homályos szobában, a büszkeségem darabokra esve, a megalázkodás, a kedves szóra éhezés össze-vissza törte.

Azt mondtad vigyázol rám, és megfogtad a kezem. Azt mondtad, ha az egyikünk elesik a másik kettőnk helyett is tovább megy. És én eldöntöttem: hiszek neked. És eléd álltam, és elkezdtem bízni.

Most nyújtom a kezem, és te mosolyogva megcsókolod, néha megszorítod, aztán durván ellököd.

Összetörve.

Némán állok, és sírok. Próbálom elfojtani a könnyeimet, mikor azt mondtam, „Így könnyebb lesz”.

Minden szavam savként marja bőröm, égeti a csontjaimat. Sikítanék, de csak könnyekre telik, amik kicsordulnak. A lelkem már nem meztelen, nincs már rajta semmi. A fényezés megkopott, már nem csillog, a gyenge porcelán darabokban hullik róla, s az egész olyan üres, mint a sötétség a szobában. A seb az idő múlásával begyógyul majd, mint az összes többi, de a vékony heg rajta a te kezed nyomát jelöli.

Utánad futnék, de a lábaimon láthatatlan béklyó, s az agyam feneketlen-mély tó. Mint az őrült, rángatom köteleimet, próbálok szabadulni, bár tudom, a fájdalom ellen csak veszíthetek. És ha tudnék is futni oly messze jársz már, a lelked szélsebesen vágtat, az enyém pedig utat törve futna utánad. De nem lehet. Már nem.

Lecsapom a telefont. Vajon ha egyszer keményebb vagyok, számíthatok-e annyira, hogy visszahívsz és bocsánatot kérsz tetteidért? S nem csak ezért, hanem mindenért, amit tettél, s tenni fogsz. Pedig én megbocsátanék még ezerszer, százszor. Megbocsátanék én örökké és folyamatosan, ha nem fájna. De fáj, és ezt te is tudod. De nem védhetsz meg magamtól.

Mielőtt letettem volna, még azt mondtad, „Várj, de én szeretlek”, s én hittem neked. Megint és újra és mindig és folyamatosan. Hiszek neked, és ez okozza a vesztemet.

Megbénítva.

A zuhanyból hideg víz folyik, mely átmenetileg eltünteti a sebeket, és elfedi a könnyeket. A telefon most a sminkasztalon fekszik, az utolsó bizonyítékunk. A bizonyítéka, hogy valaha is volt közünk egymáshoz. Kiszállok a zuhany alól, és elzárom a vizet. Hát tényleg vége.

Kinyitom az ajtót, majd szépen becsukom. És ekkor megpillantalak. Most nincs félszeg mosoly, és nincs dadogás. Nincs magyarázkodás és nincs mentség. Nincsenek szavak és nincsenek hangok.

Az idő megáll, a pillanatok egybefolynak, míg a lelkem reagál. Egy nagy csokor virág az ágyon, és te odalépsz hozzám, ölelésre tárod a karjaidat. Én két futó lépést teszek, s te karjaidba zársz. Átölelve felemelsz. A karom érinti a plafont, te a nyakam csókolod. És én hiszek neked, s talán megint hibát követek el, de szeretlek. Azt mondod, „Te is” és én megint hiszek neked. Mert tudom, hogy így van.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Hey-ho, darlings!

Ismételten könyvkritikát hoztam nektek, ugyanis elterveztem, hogy megcsinálom az idei könyves kihívást (is), így igyekszem minél több könyvet olvasni. (Mielőtt bárki ítélkezne, a blogra nem kerül ki minden könyvről vélemény, ennél sokkalta többet olvasok.) Aki pdf-ben szeretné elolvasni, az ezen a linken letöltheti.

Mivel erről a könyvről - ha rendes véleményt szeretnénk írni, - csak egy spoilergazdag kritikát hoztam, kérlek Titeket, hogy figyeljétek a vastag, piros betűs SPOILER ALERT kifejezéseket, és ha nem akarjátok tudni a könyv egy-egy cselekményét, akkor onnantól ne olvassátok tovább, a saját érdeketekben.

Ami pedig a folytatásokat illeti, igyekszem hozni 3 taget, ezek előkészületben vannak; 2 ajánlót, ezekbe még nem sikerült belekezdenem; illetve végre-valahára érkezik az Amikor... első része.

Jó olvasgatást, Tiszián

JAY ASHER: 13 REASONS WHY

TIZENHÁROM OKOM VOLT

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. 

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. 

Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat, és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Hannah Baker öngyilkos lett. Tizenhárom oka volt rá, amiket pontosan tizenhárom felvételre rögzít, ezeket pedig kazettákra másolja fel. A tizenhárom ok mind egy-egy személyhez köthető. Mindenki, aki felelős Hannah Baker haláláért valamilyen szinten, annak a neve rajta áll a kazettákon. ☝👽

Clay Jensen mindig is csodálta és kívülről imádta a lányt, ám egy nap egy cipősdobozt kap, amiben 7 kazetta van. Amikor belehallgat az elsőbe, azt hiszi rosszul hall. De nem. A fiú kezében a vallomásokat tartalmazó kazettákkal és az ósdi walkmanjével bejárja a várost, hogy a végére járjon: miért is lett öngyilkos Hannah Baker? 💀

Szögezzük le: Hannah nem volt egy szent, és bár nyilván a kazettákon szereplő emberek is hozzásegítették a történtekhez, azonban sok okról önmaga tehet. A könyvvel nem volt különesebb problémám, azonban Hannah viselkedése kicsit kiakasztott. Ha nem tetszettek neki a bulik. Ha azokon olyan dolgok történtek, amiket ő elítélt. Ha több bulin is olyan emberek voltak, akiket nem szeretett, és akik utálták őt. Ha mindenki, idézem: szajhának tartotta. Akkor mégis miért ment el az összesre? 😶😷 Talán megakadályozhatott volna egy-két dolgot és nem kellett volna meghalnia. De nem. Ő elment.

Tehát Hannah öngyilkos lett, meghozott egy döntést, ami ennél véglegesebb nem is lehetne. Függetlenül attól, hogy ezt helyesnek ítéljük-e, az ő története ez a könyv. A főszereplőnk mégsem ő, hanem Clay. A fiú szemén keresztül követjük az eseményeket, de Hannah a másik narrátor, aki a kazettákon keresztül mesél. Az ötlet, hogy egy öngyilkos kazettákban hagyja hátra végső búcsúját, és életed végéig kísért a hangja… Le a kalappal, Jay Asher!👏👏

Hannah indokai, hogy miért lett öngyilkos, már-már klisék, s azt gondolhatnánk, „ha ezek az indokai, akkor ennyi erővel a világ minden második lány öngyilkos lehetne.” De nem. Hannah-t nem az vitte rá tettére, hogy például SPOILER ALERT! Justin Foley – az első kazettáról – megcsókolta, miközben mindenki más azt hitte valami durvább is történt, ugyanis Justin volt olyan kedves és elküldött egy kompromittáló képet mindenkinek. END OF SPOILER. Nem, Hannah-t az események együttes ereje ölte meg. Ahogy többször említi, a srác az első kazettáról csak a lavina kezdete volt. Önmagában nem lenne elég az öngyilkosságra. 💣

A kazettákból az is kiderül, hogy SPOILER AGAIN! Clay nem tett semmit, a neve csak azért került a többiek közé, mert Hannah le akarta zárni a közös történetüket, és elmondani, hogy mi érzett Clay iránt. Azonban szerény véleményem szerint Clay-nek is volt egy bűne, ami emészti is őt a könyv során is. Hogy nem tett semmit. Tudom, nem az ő dolga lett volna, és nyilván nem volt tapasztalata ilyen téren, de ha egy kicsit is bátrabb lett volna, beszélgetett volna Hannah-val, észreveszi a jeleket, (példának okáért, amikor a lány levágatja a haját, és még meg is beszélik az egyik tanórán, hogy az öngyilkosságra utaló jel lehet hirtelen változás a külsőben) akkor megmenthetett volna egy életet. 🙆 END OF SPOILER.

Mert Hannah-t igenis megmenthették volna. Nem szolgált rá a történtekre, de mégis megtörténtek, ami felhívja mindenki figyelmét, hogy egy kis jóság, mennyit ad a másiknak, vagy ellenkező esetben egy rossz szituációban kimondott sértés mennyit ronthat a helyzeten.

Az alapkoncepció, a megvalósítás mind-mind jók, és az öngyilkosság már eleve nagy feszültséget ad hozzá. Szóval nem egy sablonos tiniregényt kapunk, hanem valódi, mély regényt. Bár engem nem fogott meg annyira. 😅

De hogy ne tűnjön annyira negatívnak a kritika, szeretnék egy szálat kiemelni a történetből. Clay egyik iskolatársa, és egyben ex-barátnője, Sky, szerepel a jelenben. LAST SPOILER! Mikor Clay buszra száll az este, hogy elutazzon az egyik helyszínre, amit Hannah megjelölt a kazettán, egy esemény helyszínéül, Sky ott ül a buszon, egyedül. A fiú elgondolkodik, hogy odamenjen-e hozzá, de végül nem teszi. Clay szemszögében nincs sok szereplő - persze ott vannak a Hannah kazettáiból megismertek, illetve a fiú legjobb barátja, akitől a walkmant kapja - de Sky az olvasás során is végig ott motoszkált a fejemben. A könyv végén pedig választ is kapok a sejtésemre. Sky valószínűleg magányos, és nekem az jött le, hogy lehetséges, hogy fontolgatja az öngyilkosságot ő is. De a mű végén Clay is rájön. A lány után fut, ráköszön. És remélhetőleg megmenti. 🙏 END OF SPOILER.

3 pt

A női karakterekről

Sziasztok!

Nemrégen találtam néhány gondolatot a nőkről, ami nagyon megfogott, így elkezdtem beleásni magamat a témába, aminek végkifejletét olvashatjátok most. Vajon milyen egy „erős női karakter”? Egyáltalán mi ez?

She needed a hero, so that's what she become.

Szüksége volt egy hősre, szóval hőssé vált.

"Screw writing “strong” women.  Write interesting women.  Write well-rounded women.  Write complicated women.  Write a woman who kicks ass, write a woman who cowers in a corner.  Write a woman who’s desperate for a husband.  Write a woman who doesn’t need a man.  Write women who cry, women who rant, women who are shy, women who don’t take no shit, women who need validation and women who don’t care what anybody thinks.  THEY ARE ALL OKAY, and all those things could exist in THE SAME WOMAN.  Women shouldn’t be valued because we are strong, or kick-ass, but because we are people.  So don’t focus on writing characters who are strong.  Write characters who are people."

Ezt a tanácsot kapjuk Loritól, aki zseniálisan megfogalmazta milyen lehet egy erős nő.

DE AKKOR HOGYAN IS ÍRJUNK A NŐKRŐL? 

"A popkultúra azt közvetíti felénk, hogy sekélyes, egymást hátba döfő, a külsőnkkel megszállottan foglalkozó boltkórosok vagyunk mind, és üres fejünkben csak cuki fiúkról és még cukibb táskákról szövögetett vágyálmok konganak. Ez pedig hazugság – egy üres hazugság – és fel kell ismernünk ezt."

Erre mintegy válaszképpen Alison Betchdel karikaturista alkotta meg a híres Betchdel tesztet, amit elsősorban filmekre, (de mostmár sorozatokra és könyvekre) alkalmazhatunk, ha meg akarjuk vizsgálni, van-e bennük értékelhető, valóságos női karakter. Három kérdést kell megválaszolni:

1.     Van legalább két olyan női karakter, akik meg is szólalnak?

2.     Beszélnek egymással is?

3.     Valami másról, mint a pasikról?

Erre szép példa ez a fantasy-regény, amiből mostmár híres sorozatot is láthatunk. A Trónok Harca általános megdöbbenést keltett azzal, hogy a legnagyobb hatalommal és erővel bíró karakterek mind nők: anyák, feleségek, szüzek. Mi több, a könyvsorozat egyik szlogenje ez: „Valar Morghulis”, melynek jelentése: „minden férfinak halnia kell”. Viharban született Daenerys Targaryen, az Andalok és az Első Emberek Királynője, a Birodalom Védelmezője, a Fűtenger Khaleesije, Láncok Törője és Sárkányok anyja ezt feleli erre: „minden férfinak halnia kell; de mi nem vagyunk férfiak.”

Sajnos, manapság sem túl divatosak a női főszereplők – sem könyvekben, sem filmekben -, holott ugyanolyan emberi értékek lehetnének bennük, mint a férfi szereplőkben. A nők a Föld lakosságának kb. 50%-át teszik ki. A San Diego egyetem felmérései szerint 2011-ben a top 100 filmből mindössze tizenegynek volt női főhőse. 

(Egyébként a forgatókönyvírók mindössze 27%-a nő, míg a sorozatok alkotói között a szám pusztán 19%.)

Most pedig az én top 3-as listámat olvashatják a legerősebb női karakterekről. A spoiler veszély fennál!

THE THIRD

Ha elbuksz, nem megbuksz

Nastya Kashnikov | Emilia Ward

Nastya jellemzésével mindig is kicsit bajban voltam. A Nyugalom tengere női főszereplője olyan mértékig összetett jellem, hogy több napra lenne szükség az indítékai és gondolatai megértéséhez. Nastya Kashnikov igazából Emilia Ward. Ami Emilia Warddal történt tette Nastya Kashnikovvá őt.

A könyvben Nastyát ismerjük meg, bár ő valahol, legbelül valójában Emilia. Nastyával, amikor a neve még Emilia Ward volt, olyan csapás történt, amit nem mindenki tudna feldolgozni. Elvesztett mindenkit, és mindent. Ráadásul nem az ő hibájából. Akkor akaraterő, fegyelem és kitartás, no, meg persze bizalom kell az élete újrakezdéséhez, amibe a legtöbben belerokkannánk. Ám Nastya mindössze nevet változtatott, és átmenetileg megnémult, de ez semmi, ha azt vesszük, mi történt vele. Bár nem beszélhetett, így fájdalmát nem tudhatta meg mindenki, de talán többet mondott a csönddel és azzal, hogy szótlanul tűrte azt, ami vele történt.

THE SECOND

Ész a szépség felett

Hermione Granger

Sok Harry Potter olvasó jobban szereti Hermione-t, mint Harry-t. Hermione Granger valószínűleg a legokosabb diák a Roxfortban, ráadásul hűséges, és bátor. De nem tökéletes. Túl sokat beszél. Néha főnökösködik. Néha pedig igazi stréberként viselkedik.

Azonban Hermione negatív tulajdonságai ugyanúgy hozzájárulnak erős női karakteréhez, mint ahogy a pozitív jegyei. Abban a világban, ahol manapság minden lánynak elbűvölően szépnek, és tökéletesen nyitottnak kell(ene) lennie, J. K. Rowling megalkotott egy lányt, aki nem a legszebb, és legtöbbször nem „menő”.

THE FIRST

Zsenialitás a titok kulcsa

Frankie Landau-Banks

Frankie Landau-Bankst valószínűleg jóval kevesebben ismerik, mint az előző pontban említett Hermione-t, aminek talán az az oka, hogy Emily Lockhart újabb könyvét, a Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikáját csak nemrégen fordították magyarra. Frankie fiatalabb korában saját megítélése szerint egyáltalán nem számított sem szépnek, sem ismertnek. Tizennégy évesen az iskolai vitaklub tagja. Apukája csak Nyuszifülnek szólítja. Tizenöt évesen az alakja észbontó. A nyelve felvágva. És az új fiúja a legmenőbb végzős. Tizenhat évesen nem lehet neki nemet mondani. Főleg nem, ha kizárják egy titkos klubból, mert az „csak fiúknak van fenntartva”. A könyv Frankie lelki változását kíséri végig, és bár a borító alapján bugyuta középiskolai kliséhalmaznak tűnhet, a könyv már az első oldaltól kezdve más. Nagy gondolatokkal és problémákkal foglalkozik, mint például a női egyenjogúság.

Frankie régebben önmaga szerint nem volt szép, és egy csomó olyan tevékenységben részt vett, ami alapján sosem válhatott volna belőle igazi „menő” lány. Azonban egy nyár alatt gyökeresen megváltozik, és még a leghelyesebb végzőssel is járni kezd. Mindene megvan. Látszólag. Viszont érzi: ő nem ilyen. És mikor hibázik egyet, ezek az emberek ott hagyják. Látszólag befogadták, de végül senkije sem marad.

Frankie gondolatait talán a könyv végén található bekezdés foglalja össze a legjobban, s az én szememben ekkor vált A TÖKÉLETES női karakterré.

„Jobb egyedül lenni, jön rá hirtelen, mint olyasvalakivel, aki nem akar annak látni, aki vagy. Jobb irányt mutatni, mint követni. Jobb megszólalni, mint hallgatni. Jobb kinyitni az ajtókat, mint valaki más orrára csukni őket. Ő nem akar egyszerű és elragadó lenni. Nem lesz az az ember, akit mások szeretnének faragni belőle. Az a Nyuszifül halott.

A fiúk után néz, látja, ahogy elválnak útjaik, külön irányba mennek, és eltűnnek a sarkok mögött az Alabaster különböző épületeiben.

És már nem akar sírni.”

Forrás:
Bloody Romantic, Czikornyai és Patza, MadLori

Runaway | novella

Drága Olvasók!

Igen-igen, tudom, hogy a legtöbben az Amikor… első részét vártátok, de ez az édes kis semmiség (a.k.a novella) kikívánkozott belőlem, amit a csodálatos Amelia Whiteley Jhonsonnak ajánlok, de remélem, más is kedvét leli benne. Ami a fent említett trilógiát illetti, annyit mondhatok, hogy work in progress… Igyekszem minél előbb hozni nektek, de amíg nem megy, két könyvajánlóval, illetve két kihívással is érkezem, amit innen is köszönök azoknak, akik rám gondoltak! (A novellát ihlető zeneszám, mely egyébként egyik személyes kedvencem is, Runaway.)

Jöjjön tehát a novella!

With love, Tiszián

RUNAWAY

Runaway from myself. Runaway till safe heaven.

Elfutok magamtól. Elfutok, egészen a menedékig.

Egy éve, mikor bekerültem a Dartmoor gimnázium falai közé, mint újdonsült elsős, Ms. Sparks, a magyar- és drámatanárnőnk egy furcsa feladatot adott föl az osztálynak. Nem a jó értelemben furcsa, de nem is a rossz értelemben furcsa feladat volt ez: nem volt se nem bizarr, se nem érdekes. Szóval csak úgy, szimplán volt fura.

Vegyes érzelmi töltettel léptem be az iskola kovácsoltvas kapuján. Az első tanítási nap. Valami visszavonhatatlanul megkezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy rosszra, vagy netán jóra számítsak-e. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy lerohantak a gondolataim, majd megálltam, és megérintettem a sárkányszobrot, mely egy kulcsot tart a kezében, s mely a kovácsoltvas kapu mellett őrködik. Ez a szobor az iskola jelképe, és a legenda, meg persze a végzősök elbeszélései szerint, aki megérinti a kulcsot, annak szerencséje lesz. Kiváló minősítésű lesz a matekdolgozata. Hibátlanul felmondja a francia leckét. Vagy hasonló.

Az első tanítási nap. Középiskolásként. Újdonság volt, és kedvtelve ismételgettem a szót. Tetszett az itteni élet. Az első három óra is gyorsan elrepült, a csengő figyelmeztetett, hogy kezdődik a negyedik. Szemforgatással nyugtáztam, hogy valószínűleg elkések a magyar óráról. A magyar és a dráma sohasem volt kifejezetten a kedvencem. Ám nagyon tetszettek a versek, és gyönyörűnek találtam, hogy egy versbe azt láthatunk bele, amit mi szeretnénk. Ezzel persze nem mindenki van így. Valakinek túl személyes egy vers. Túl érzelmes. Túl ez, túl az. De szerintem mégis ez a szépsége. Hogy mindenki azt láthat bele, amit akar. Viszont ez volt az összes, amit szerettem a magyar órákban. A többit mesterkéltnek éreztem. Színészetnek.

Ms. Sparks-szal az aznapi volt az első óránk, így nem igazán tudtam, hogy mit várhatok tőle. Öt perces késéssel érkezett, ami nekem kifejezetten kapóra jött, mert még éppen el tudtam foglalni a helyemet egy üres padban. Ms. Sparks hamarosan szintén beesett az órára, s a szemére tolva a szemüvegét, bozontos hajjal írni kezdett a táblára, amivel persze azonnal összekrétaporozta magát. Ha az ember lánya először ránéz, valószínűleg az jut róla az eszébe, hogy hóbortos. Vagy „az öreg, macskás nő”, aki már nem teljesen normális. És tényleg. De ő a jó értelemben volt fura. Inkább érdekesnek mondanám. Vagy izgalmasnak. Mindenesetre kíváncsian néztem, mit ír a táblára. Három szó állt, nagy, olvasható betűmérettel. Furcsa, futás, félelem. Három f betűs szó. Ms. Sparks rápillantott az órájára, majd végignézett rajtunk. Azt mondta, mindenki válasszon ki egy szót, ami illik hozzánk, és indokoljuk meg miért ezt választottuk.

Sohasem csináltam még ilyen, vagy ehhez hasonló feladatot. Általános iskolában a feladatok döntő többsége verselemzés volt, talán ezért készültem ma is arra. Szerettem viszont eltöprengeni a dolgokon, és érdekes következtetéseket levonni belőlük.

A furcsa szót ezelőtt nem használtam a szótáramban. Ha valami rossz értelemben volt fura, akkor bizarrnak hívtam. Ha jó értelemben, akkor érdekesnek, vagy izgalmasnak. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy egy köztes kategóriát is készítsek. Mindenestre, azóta igyekszem használni, és az első dolog, amit furának tituláltam, Ms. Sparks volt. Ám még nem akartam, és nem tudtam annyi dolgot a furcsaságokról, hogy erről bármit is tudjak írni.

Félelem. Borzongás futott végig rajtam. Senki sem szeret félelemben élni. Az emberek nem szeretnek félni. Persze, megnézik a horrorfilmeket, a thrillereket és a véres krimiket, de nem a félelem miatt. Azért nézik, mert kíváncsiak. Mert az átlagemberrel a való életben nem történik izgalmas. Leszámítva egy-két kivételt. De a nagy többség mégis kíváncsi, szeretné beleképzelni magát, szeret eljátszani egy „mi lett volna, ha…” gondolattal, még ha ehhez félnie is kell.

Viszont én kifejezetten félek a félelemtől, így maradt a futás. Vajon mit érthet ez a fura tanárnő a futás alatt? Mert persze van gátfutás, és váltófutás. Hosszú-, vagy éppen rövidtávfutás. Van véraláfutás, és azt is futásnak nevezzük, ha kifut a tej. Rápillantottam a tanárnőre, aki láthatólag kedvét lelte abban, hogy egy olyan feladatot sikerült feladnia, amin gondolkoznunk kell. Visszavezettem a tekintetemet a padra. A papír üresen bámult rám. Már-már nevetett a nyomorom. Halottam, ahogy azt mondta, „Ha-ha. Előlem nem tudsz elfutni olyan könnyen.” Elfutni? Én? És akkor rádöbbentem. Erről kell írnom. A megfutamodásról. Ez olyan témának tűnt, ami Ms. Sparks figyelmét is felkelti. Még egyszer, utoljára felnéztem rá. Megeresztettem egy vigyort, és nekivágtam a feladatnak.

FUT-ÁS (fn. tt.)

Futás-t, tb. ~ ok.

1) Cselekvés, sietés. Futásnak eredni, indulni. Futásban elfáradni.

2) Midőn valaki versenyezve halad sebesen. Pályafutás.

3) Midőn félelemből eliramlik, sebesen elvonul. Futásnak vette a dolgot. Futásban keresni mentséget. Szégyen a futás, de hasznos. (km)

Ezt írják a futásról a szótárban. De mindenben más értelmet is kell keresni, nem igaz?

Mindenki fut valami elől. Legyen az a sorsa, a múltja, vagy valami kevésbé összetett, például egy közelgő matekdolgozat. Vajon miért? Könnyebb megfutamodni, mint szembenézni a problémákkal, mondják Ők. Tényleg? Valóban? Mindenféle következmény nélkül elfuthatunk a dolgozat elől, miközben naivan azt hisszük, hogy a következő órán a tanár nem szúr ki minket a tömegben. Nem is tévedhettünk volna ennél nagyobbat. Mert kiszúr. Mindig kiszúr.

Hadd meséljek el egy történetet az elfutásról. Az elfutásról, mely átmenetileg megkönnyíti a dolgunkat, később viszont tízszer akkora terhet rak a nyakunkba.

Az osztályunk előtti padon ülök, és unottan lapozgatom a franciakönyvemet. Rühellem ezt a nyelvet, legszívesebben beledobnám egy pocsolyába ezt a tankönyvet, aztán rá is ugrálnék még egy párszor. Éppen az franciautálat, az elégedetlenkedés és a pesszimizmus csúcsáról szemlélem a világot, ami meglehetősen lehangolónak tűnik, amikor lépteket hallok koppanni az iskola napfényes folyosóján. Nem olyan napfény ez, mint a filmekben, ami a reményt szimbolizálja, vagy az újrakezdéssel kecsegtet. Nem. Ne keressen ebben senki sem értelmet. Sütött a nap, és ennyi.

Rettegve, de izgatottan emelem fel a fejem a kötetből abban reménykedve, hogy Ő jön felém, aztán kapásból le is smárol, mert hirtelen rádöbben, hogy a csúnya, barna hajú, átlagos testalkatú, félénk lányokat szereti, azaz engem. Azonban csak néhány barátom közeledik, és le is huppannak mellém a zöld padra, amin milliónyi karcolás rejti a különböző dolgozatmegoldásokat, periódusosrendszer-puskákat, matek-képleteket, szerelmesleveleket, monogramokat, lakatokat és szíveket, felettük végtelen-jelekkel, vagy éppen felakasztott embereket, lelőtt embereket, sírban fekvő embereket, fölöttük humoros széljegyzetekkel. Elhalálozott a matematikától. Felakasztotta magát Ms. Sparks drámaórája alatt. A kovalens kötés értelmét keresve véletlenül öngyilkos lett… Én éppen két monogram felett ülök, a többiek mind halálmódszereket ábrázoló rajzokra ülnek rá. Lefutjuk a szokásos tiszteletköröket – megbeszéljük az időjárás rendkívüli viszontagságait, megvitatjuk ezredszerre is, hogy mekkora szemét ez a kémiatanár, és természetesen az eljövendő matekdolgozatról is szó esik. Miután ezt mind megvitatjuk, az órájukra nézve, kapkodva elrohannak a tantermük felé.

Aztán megint kissé berezonál a padló, mint mindig, mikor valaki lépked rajta. Felnézek, arra számítva, hogy még egy olyan személy közelít, aki elengedhetetlennek tartja, hogy néhány szót ejtsen a forróságról, ami kint uralkodik. De nem. Már éppen valami romantikus kis semmiségről kezdenék fantáziálni, például, hogy Ő feleségül vesz, mikor a valóságban megszólal a jelzőcsengő, hogy felébressze a diákokat, és jelezze, hogy hamarosan kezdetét veszi az első negyvenöt perces rabszolgamunka.

Mire elér hozzám, rám néz, és biztos megállapítja magában, hogy kissé antiszociális vagyok, de valamiféle csoda folytán mégis úgy dönt, hogy leereszkedik a mennyek országából, ahol csupa hozzá hasonlatos Adonisz él, és megszólítja csúf békakirálykisasszonyt.

– Mmmh – Egy magasröptű beszélgetés kezdete is lehet akár.

– Hmm – Azért visszahümmögök, hátha esetleg úgy dönt, hogy ez alapján ítéli meg jövendőbelijét.

– Lesz első óra? – A hangja! Most először hallom órán kívül!

– Nem, de tudod, az olyan félelmetes iskolakerülők, mint én, a folyosón lógnak manapság. Ráadásul akkor, ha lyukas óra van. Egy lyukas órát ellógni, az tehetség.

Elneveti magát. Megnevettettem? Ráadásul életem legbénább mondatával, de az univerzum úgy dönt, nem elég a kínzásomból.

– Hol vannak a többiek? – céloz a barátaira. Útbaigazítom. Rosszul.

– … Vagyis nem abban a teremben vannak – szólok utána, de szinte csak suttogni bírok.

Tíz perc múlva visszatér, a szívem pedig gyorsabban ver.

– Nem voltak ott…

– Tudom, és mondtam is, csak te addigra visszadugtad a fülesed. Szörnyű, hogy kizárod a külvilágot – imitálom a kémiatanárunkat. Megint nevet.

– Szóval? Hol vannak a többiek? – kérdezi, miközben még mindig egy ledes égő fényerejével világítja be mosolya az arcát. Megmutatom az irányt, és amikor hátat fordít nekem, úgy érzem, soha nem fogom többet látni, mert most elment a többiekhez, és soha nem tér vissza hozzám.

Öt perc múlva reccsen a pad.

– Szereted még a verselemzést?

– Igen – felelem, és emberfeletti örömmel meredek rá. Nem elég, hogy visszajött, beszélget is velem.

– Elmondod a kedvenc versed? Tudom, hogy már kérdeztem, de akkor sem sikerült kiszednem belőled.

– Nem.

– Biztos?

– Száz százalékosan.

Mosolyog, pedig valamilyen szinten elutasítom a kérdést.

Örülök, hogy boldoggá tudtam tenni, örülök, hogy a mosoly az arcán nekem szól, csak nekem.

Örülök, amiért értékelte a poénjaimat, és örülök, amiért nem sértődik meg.

Örülök, hogy együtt vagyunk, és jól szórakozunk.

Örülök, hogy ilyen fantasztikus ember.

– Belly – böki meg ekkor a vállam. Úgy látszik, döntött. Ijedtségemben nyelek egyet.

Ránézek. Ő is rám. Rám mosolyog. Én is rá. Hátratűri az egyik elszabadult tincsem. Én is megérintem a haját. Átkarolja a derekam. Közelebb hajol hozzám. Én is hozzá. Becsukja a szemét. Én is az enyémet. Aztán a számhoz érinti az ajkait.

Élvezem. Majd’ egy percig. De élvezem. Nagyon jó így a közelében lenni, érezni a heves szívdobogását, érezni testének minden rezdülését. Eggyé válni vele. Vele együtt létezni. Elfelejteni mindent, és csak a mostra koncentrálni. Csak ránk koncentrálni. Rá és rám. Rám és rá.

Aztán ellököm magamtól. Fizikailag és lelkileg is. És elszaladok.

 Beszaladok a vécébe, és igyekszem lenyugtatni magam. Csak megijedtem. Megijedtem a rám rontó erős érzelmektől – a ragaszkodástól, a szenvedélytől, a bizalomtól. Megijedtem attól, hogy ezeket ő is viszonozza.

Ülök és sírok. Már csak könnyezem. Aztán újrakezdődik. Ülök és sírok. Siratom magam.

Aztán felállok, és nem sajnálom többet magam. Megtörlöm az arcom az olcsó vécépapírban és kinyitom a fülke ajtaját.

Eldöntöttem, hogy megyek, megkeresem, és elintézem, hogy létezzen ez. Mi. Együtt. Ő és én. Én és ő.

Futni kezdek. Ki a vécéből. Átfutok a folyosón. Meglátom, ahogy rám néz. Aggódva. Aggódik értem. Hüppögök, miközben szaladok.

Feláll és ölelésre tárja a karjait. Ezek szerint ő is ad egy új esélyt?

Ahogy felé futok, rádöbbenek valamire. Nem fogok többet elfutni. És valóban. Ahogy rohanok felé, már nem elfutok tőle, hanem hozzá futok. A menedékemhez.

Beérek a karjai közel. Átölel. Nem tudja miért, de azt hajtogatja, „sajnálom”. Azt mondom neki „én nem”. És megcsókolom. A folyosó közepén. Miközben mindenki kiözönlik a folyosóra. És látják. Látják, hogy ez a csodaszép, gesztenyebarna hajú lány megcsókolja a világ leghelyesebb fiúját.

És a napfény még mindig betűz az ablakon. De nem csak úgy, szimplán. Hanem mint a filmekben. A remény és a szerelem összetéveszthetetlen erejével.

THE END?