Runaway | novella

Drága Olvasók!

Igen-igen, tudom, hogy a legtöbben az Amikor… első részét vártátok, de ez az édes kis semmiség (a.k.a novella) kikívánkozott belőlem, amit a csodálatos Amelia Whiteley Jhonsonnak ajánlok, de remélem, más is kedvét leli benne. Ami a fent említett trilógiát illetti, annyit mondhatok, hogy work in progress… Igyekszem minél előbb hozni nektek, de amíg nem megy, két könyvajánlóval, illetve két kihívással is érkezem, amit innen is köszönök azoknak, akik rám gondoltak! (A novellát ihlető zeneszám, mely egyébként egyik személyes kedvencem is, Runaway.)

Jöjjön tehát a novella!

With love, Tiszián

RUNAWAY

Runaway from myself. Runaway till safe heaven.

Elfutok magamtól. Elfutok, egészen a menedékig.

Egy éve, mikor bekerültem a Dartmoor gimnázium falai közé, mint újdonsült elsős, Ms. Sparks, a magyar- és drámatanárnőnk egy furcsa feladatot adott föl az osztálynak. Nem a jó értelemben furcsa, de nem is a rossz értelemben furcsa feladat volt ez: nem volt se nem bizarr, se nem érdekes. Szóval csak úgy, szimplán volt fura.

Vegyes érzelmi töltettel léptem be az iskola kovácsoltvas kapuján. Az első tanítási nap. Valami visszavonhatatlanul megkezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy rosszra, vagy netán jóra számítsak-e. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy lerohantak a gondolataim, majd megálltam, és megérintettem a sárkányszobrot, mely egy kulcsot tart a kezében, s mely a kovácsoltvas kapu mellett őrködik. Ez a szobor az iskola jelképe, és a legenda, meg persze a végzősök elbeszélései szerint, aki megérinti a kulcsot, annak szerencséje lesz. Kiváló minősítésű lesz a matekdolgozata. Hibátlanul felmondja a francia leckét. Vagy hasonló.

Az első tanítási nap. Középiskolásként. Újdonság volt, és kedvtelve ismételgettem a szót. Tetszett az itteni élet. Az első három óra is gyorsan elrepült, a csengő figyelmeztetett, hogy kezdődik a negyedik. Szemforgatással nyugtáztam, hogy valószínűleg elkések a magyar óráról. A magyar és a dráma sohasem volt kifejezetten a kedvencem. Ám nagyon tetszettek a versek, és gyönyörűnek találtam, hogy egy versbe azt láthatunk bele, amit mi szeretnénk. Ezzel persze nem mindenki van így. Valakinek túl személyes egy vers. Túl érzelmes. Túl ez, túl az. De szerintem mégis ez a szépsége. Hogy mindenki azt láthat bele, amit akar. Viszont ez volt az összes, amit szerettem a magyar órákban. A többit mesterkéltnek éreztem. Színészetnek.

Ms. Sparks-szal az aznapi volt az első óránk, így nem igazán tudtam, hogy mit várhatok tőle. Öt perces késéssel érkezett, ami nekem kifejezetten kapóra jött, mert még éppen el tudtam foglalni a helyemet egy üres padban. Ms. Sparks hamarosan szintén beesett az órára, s a szemére tolva a szemüvegét, bozontos hajjal írni kezdett a táblára, amivel persze azonnal összekrétaporozta magát. Ha az ember lánya először ránéz, valószínűleg az jut róla az eszébe, hogy hóbortos. Vagy „az öreg, macskás nő”, aki már nem teljesen normális. És tényleg. De ő a jó értelemben volt fura. Inkább érdekesnek mondanám. Vagy izgalmasnak. Mindenesetre kíváncsian néztem, mit ír a táblára. Három szó állt, nagy, olvasható betűmérettel. Furcsa, futás, félelem. Három f betűs szó. Ms. Sparks rápillantott az órájára, majd végignézett rajtunk. Azt mondta, mindenki válasszon ki egy szót, ami illik hozzánk, és indokoljuk meg miért ezt választottuk.

Sohasem csináltam még ilyen, vagy ehhez hasonló feladatot. Általános iskolában a feladatok döntő többsége verselemzés volt, talán ezért készültem ma is arra. Szerettem viszont eltöprengeni a dolgokon, és érdekes következtetéseket levonni belőlük.

A furcsa szót ezelőtt nem használtam a szótáramban. Ha valami rossz értelemben volt fura, akkor bizarrnak hívtam. Ha jó értelemben, akkor érdekesnek, vagy izgalmasnak. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy egy köztes kategóriát is készítsek. Mindenestre, azóta igyekszem használni, és az első dolog, amit furának tituláltam, Ms. Sparks volt. Ám még nem akartam, és nem tudtam annyi dolgot a furcsaságokról, hogy erről bármit is tudjak írni.

Félelem. Borzongás futott végig rajtam. Senki sem szeret félelemben élni. Az emberek nem szeretnek félni. Persze, megnézik a horrorfilmeket, a thrillereket és a véres krimiket, de nem a félelem miatt. Azért nézik, mert kíváncsiak. Mert az átlagemberrel a való életben nem történik izgalmas. Leszámítva egy-két kivételt. De a nagy többség mégis kíváncsi, szeretné beleképzelni magát, szeret eljátszani egy „mi lett volna, ha…” gondolattal, még ha ehhez félnie is kell.

Viszont én kifejezetten félek a félelemtől, így maradt a futás. Vajon mit érthet ez a fura tanárnő a futás alatt? Mert persze van gátfutás, és váltófutás. Hosszú-, vagy éppen rövidtávfutás. Van véraláfutás, és azt is futásnak nevezzük, ha kifut a tej. Rápillantottam a tanárnőre, aki láthatólag kedvét lelte abban, hogy egy olyan feladatot sikerült feladnia, amin gondolkoznunk kell. Visszavezettem a tekintetemet a padra. A papír üresen bámult rám. Már-már nevetett a nyomorom. Halottam, ahogy azt mondta, „Ha-ha. Előlem nem tudsz elfutni olyan könnyen.” Elfutni? Én? És akkor rádöbbentem. Erről kell írnom. A megfutamodásról. Ez olyan témának tűnt, ami Ms. Sparks figyelmét is felkelti. Még egyszer, utoljára felnéztem rá. Megeresztettem egy vigyort, és nekivágtam a feladatnak.

FUT-ÁS (fn. tt.)

Futás-t, tb. ~ ok.

1) Cselekvés, sietés. Futásnak eredni, indulni. Futásban elfáradni.

2) Midőn valaki versenyezve halad sebesen. Pályafutás.

3) Midőn félelemből eliramlik, sebesen elvonul. Futásnak vette a dolgot. Futásban keresni mentséget. Szégyen a futás, de hasznos. (km)

Ezt írják a futásról a szótárban. De mindenben más értelmet is kell keresni, nem igaz?

Mindenki fut valami elől. Legyen az a sorsa, a múltja, vagy valami kevésbé összetett, például egy közelgő matekdolgozat. Vajon miért? Könnyebb megfutamodni, mint szembenézni a problémákkal, mondják Ők. Tényleg? Valóban? Mindenféle következmény nélkül elfuthatunk a dolgozat elől, miközben naivan azt hisszük, hogy a következő órán a tanár nem szúr ki minket a tömegben. Nem is tévedhettünk volna ennél nagyobbat. Mert kiszúr. Mindig kiszúr.

Hadd meséljek el egy történetet az elfutásról. Az elfutásról, mely átmenetileg megkönnyíti a dolgunkat, később viszont tízszer akkora terhet rak a nyakunkba.

Az osztályunk előtti padon ülök, és unottan lapozgatom a franciakönyvemet. Rühellem ezt a nyelvet, legszívesebben beledobnám egy pocsolyába ezt a tankönyvet, aztán rá is ugrálnék még egy párszor. Éppen az franciautálat, az elégedetlenkedés és a pesszimizmus csúcsáról szemlélem a világot, ami meglehetősen lehangolónak tűnik, amikor lépteket hallok koppanni az iskola napfényes folyosóján. Nem olyan napfény ez, mint a filmekben, ami a reményt szimbolizálja, vagy az újrakezdéssel kecsegtet. Nem. Ne keressen ebben senki sem értelmet. Sütött a nap, és ennyi.

Rettegve, de izgatottan emelem fel a fejem a kötetből abban reménykedve, hogy Ő jön felém, aztán kapásból le is smárol, mert hirtelen rádöbben, hogy a csúnya, barna hajú, átlagos testalkatú, félénk lányokat szereti, azaz engem. Azonban csak néhány barátom közeledik, és le is huppannak mellém a zöld padra, amin milliónyi karcolás rejti a különböző dolgozatmegoldásokat, periódusosrendszer-puskákat, matek-képleteket, szerelmesleveleket, monogramokat, lakatokat és szíveket, felettük végtelen-jelekkel, vagy éppen felakasztott embereket, lelőtt embereket, sírban fekvő embereket, fölöttük humoros széljegyzetekkel. Elhalálozott a matematikától. Felakasztotta magát Ms. Sparks drámaórája alatt. A kovalens kötés értelmét keresve véletlenül öngyilkos lett… Én éppen két monogram felett ülök, a többiek mind halálmódszereket ábrázoló rajzokra ülnek rá. Lefutjuk a szokásos tiszteletköröket – megbeszéljük az időjárás rendkívüli viszontagságait, megvitatjuk ezredszerre is, hogy mekkora szemét ez a kémiatanár, és természetesen az eljövendő matekdolgozatról is szó esik. Miután ezt mind megvitatjuk, az órájukra nézve, kapkodva elrohannak a tantermük felé.

Aztán megint kissé berezonál a padló, mint mindig, mikor valaki lépked rajta. Felnézek, arra számítva, hogy még egy olyan személy közelít, aki elengedhetetlennek tartja, hogy néhány szót ejtsen a forróságról, ami kint uralkodik. De nem. Már éppen valami romantikus kis semmiségről kezdenék fantáziálni, például, hogy Ő feleségül vesz, mikor a valóságban megszólal a jelzőcsengő, hogy felébressze a diákokat, és jelezze, hogy hamarosan kezdetét veszi az első negyvenöt perces rabszolgamunka.

Mire elér hozzám, rám néz, és biztos megállapítja magában, hogy kissé antiszociális vagyok, de valamiféle csoda folytán mégis úgy dönt, hogy leereszkedik a mennyek országából, ahol csupa hozzá hasonlatos Adonisz él, és megszólítja csúf békakirálykisasszonyt.

– Mmmh – Egy magasröptű beszélgetés kezdete is lehet akár.

– Hmm – Azért visszahümmögök, hátha esetleg úgy dönt, hogy ez alapján ítéli meg jövendőbelijét.

– Lesz első óra? – A hangja! Most először hallom órán kívül!

– Nem, de tudod, az olyan félelmetes iskolakerülők, mint én, a folyosón lógnak manapság. Ráadásul akkor, ha lyukas óra van. Egy lyukas órát ellógni, az tehetség.

Elneveti magát. Megnevettettem? Ráadásul életem legbénább mondatával, de az univerzum úgy dönt, nem elég a kínzásomból.

– Hol vannak a többiek? – céloz a barátaira. Útbaigazítom. Rosszul.

– … Vagyis nem abban a teremben vannak – szólok utána, de szinte csak suttogni bírok.

Tíz perc múlva visszatér, a szívem pedig gyorsabban ver.

– Nem voltak ott…

– Tudom, és mondtam is, csak te addigra visszadugtad a fülesed. Szörnyű, hogy kizárod a külvilágot – imitálom a kémiatanárunkat. Megint nevet.

– Szóval? Hol vannak a többiek? – kérdezi, miközben még mindig egy ledes égő fényerejével világítja be mosolya az arcát. Megmutatom az irányt, és amikor hátat fordít nekem, úgy érzem, soha nem fogom többet látni, mert most elment a többiekhez, és soha nem tér vissza hozzám.

Öt perc múlva reccsen a pad.

– Szereted még a verselemzést?

– Igen – felelem, és emberfeletti örömmel meredek rá. Nem elég, hogy visszajött, beszélget is velem.

– Elmondod a kedvenc versed? Tudom, hogy már kérdeztem, de akkor sem sikerült kiszednem belőled.

– Nem.

– Biztos?

– Száz százalékosan.

Mosolyog, pedig valamilyen szinten elutasítom a kérdést.

Örülök, hogy boldoggá tudtam tenni, örülök, hogy a mosoly az arcán nekem szól, csak nekem.

Örülök, amiért értékelte a poénjaimat, és örülök, amiért nem sértődik meg.

Örülök, hogy együtt vagyunk, és jól szórakozunk.

Örülök, hogy ilyen fantasztikus ember.

– Belly – böki meg ekkor a vállam. Úgy látszik, döntött. Ijedtségemben nyelek egyet.

Ránézek. Ő is rám. Rám mosolyog. Én is rá. Hátratűri az egyik elszabadult tincsem. Én is megérintem a haját. Átkarolja a derekam. Közelebb hajol hozzám. Én is hozzá. Becsukja a szemét. Én is az enyémet. Aztán a számhoz érinti az ajkait.

Élvezem. Majd’ egy percig. De élvezem. Nagyon jó így a közelében lenni, érezni a heves szívdobogását, érezni testének minden rezdülését. Eggyé válni vele. Vele együtt létezni. Elfelejteni mindent, és csak a mostra koncentrálni. Csak ránk koncentrálni. Rá és rám. Rám és rá.

Aztán ellököm magamtól. Fizikailag és lelkileg is. És elszaladok.

 Beszaladok a vécébe, és igyekszem lenyugtatni magam. Csak megijedtem. Megijedtem a rám rontó erős érzelmektől – a ragaszkodástól, a szenvedélytől, a bizalomtól. Megijedtem attól, hogy ezeket ő is viszonozza.

Ülök és sírok. Már csak könnyezem. Aztán újrakezdődik. Ülök és sírok. Siratom magam.

Aztán felállok, és nem sajnálom többet magam. Megtörlöm az arcom az olcsó vécépapírban és kinyitom a fülke ajtaját.

Eldöntöttem, hogy megyek, megkeresem, és elintézem, hogy létezzen ez. Mi. Együtt. Ő és én. Én és ő.

Futni kezdek. Ki a vécéből. Átfutok a folyosón. Meglátom, ahogy rám néz. Aggódva. Aggódik értem. Hüppögök, miközben szaladok.

Feláll és ölelésre tárja a karjait. Ezek szerint ő is ad egy új esélyt?

Ahogy felé futok, rádöbbenek valamire. Nem fogok többet elfutni. És valóban. Ahogy rohanok felé, már nem elfutok tőle, hanem hozzá futok. A menedékemhez.

Beérek a karjai közel. Átölel. Nem tudja miért, de azt hajtogatja, „sajnálom”. Azt mondom neki „én nem”. És megcsókolom. A folyosó közepén. Miközben mindenki kiözönlik a folyosóra. És látják. Látják, hogy ez a csodaszép, gesztenyebarna hajú lány megcsókolja a világ leghelyesebb fiúját.

És a napfény még mindig betűz az ablakon. De nem csak úgy, szimplán. Hanem mint a filmekben. A remény és a szerelem összetéveszthetetlen erejével.

THE END?